Tizennyolcadik fejezet...

...melyben a szerző további szócséplés helyett nyakába akasztja hűséges fotóapparátját, és inkább képekben dokumentálja utóbb utolsónak bizonyuló napját a Roland Garroson. A szerző közben ráébred, hogy a fényképezőgép avatott kézben varázseszköz, a laikuséban viszont ön- és közveszélyes fegyver, és arra a felfedezésre jut, hogy ha a masinán lévő rengeteg gombból legalább néhányról tudná, hogy mire szolgál, az valószínűleg még színvonalasabb felvételek születését segítené elő. Ezután megbánja, hogy nem teljesítménybérezés alapján fizetik, elvégre ha egy kép többet mond ezer szónál, legalább negyvenkilencezer-negyvenkilenc szóért járó honoráriumot kérhetne ezért a bejegyzésért. Végül emlékezve, hogy még ígért ezt-azt, amit már nem lesz alkalma teljesíteni, elbúcsúzik a Nyájas Olvasótól a további közös kalandok reményében.

Találkozás egy öregemberrel

Na, hát szombaton az történt, hogy… Előrebocsátom, hogy nem egy nagy történet, sőt, de mégis remekül mutatja, hogy izé. Hogy mekkora emberek vannak.

Így se jó. Távolabbról kell kezdenem, hogy lehessen érteni. Szóval nem akarok így szerénytelennek, vagy nagyképűnek, vagy flegmának tűnni, vagy felvágni, vagy ilyesmi, szó nincs róla, de ezt el kell mondjam, hogy világos legyen, ami történt. Az a helyzet, hogy azért olyan nagyon nem szoktam elájulni, ha híres valakikkel találkozom. Lifteztem már Zlatan Ibrahimoviccsal, álltam a New York Giants öltözőjében Eli Manninggel, sétáltam Ljubljanában Anze Kopitarral, szólítottam le Jaromir Jágrt, nem beszélve a magyar olimpiai, világ- és Európa-bajnokokról, akik között van, aki még a bloghoz is ír kommentet (szia, Kriszti!), és mindegyikben elsősorban az ember volt érdekes, nem a sportoló. Hogy Zlatan az idegenekkel szemben pont olyan nagyképű suttyó, mint a pályán, hogy Eli kicsit málészájú, hogy Anze egy jópofa tinédzser, akinek bejött az élet és Los Angelesben jégkorongozhat. Persze, az ember mindenkinek mélységesen tiszteli a munkáját, a tehetségét, az eredményeit, de azért őrzi a tartását.

Ezért nem értem én magam sem, hogy mi volt szombaton délután. Illetve dehogynem értem…

Álltam a Chatrier-pálya tévéstúdiói melletti teraszon, és madártávlatból néztem a tömött lelátókat, ahogyan Federernek és Mathieu-nek szurkolnak – önmagában óriási élmény, ma megpróbálok fotókat csinálni.

Ekkor történt az egész – talán ha tíz másodpercig tartott. Egyszercsak megállt elég szorosan mellettem egy kissé görnyedt figura egy olyan fekete öltönyben, aminek szerintem a zakójából lehetett volna finanszírozni a párizsi tartózkodásomat. Meg se néztem normálisan, mit simul ez itt, épp ment a játék. Roger ütött egy óriási fonák keresztet, mire az öltönyös görnyedtke ezen a fura, egyszerre nyekergő és dörmögő hangon közölte (nem velem, inkább csak úgy magának), hogy „nice point”.

Én ezt a hangot ismerem.

Basszus.

Az öreg fickó felé fordultam, és tényleg John McEnroe állt ott. Most azt hiszitek, színezek, vagy vetítek, de tényleg lesápadtam. Arra a görnyedt, kopaszodó, elég szikár, koránál idősebbnek és ramatyabbnak látszó emberre a méregdrága öltönyében rá van írva minden. Mit ráírva – süt belőle. A három Wimbledon. A négy US Open. A Borg elleni 1980-as wimbledoni döntő, A Connors, a Lendl elleni meccsek. A 170 hét a világranglista élén. A leléptetés Melbourne-ben. A You cannot be serious. A tenisz egész elmúlt 30 éve, a csávó teljes legacy-ja. Hogy ő már látott, átélt és megtett mindent, és annak az ellenkezőjét is. Leforrázott és elsöpört.

Elvitte a cica a nyelvemet, mit mondjak. Kerestem a megfelelő választ a nem nekem intézett megjegyzésre, de McEnroe kábé egy másodpercig állt még ott, aztán sarkon fordult, és bement a kommentátorállásokat összekötő folyosóra. Én meg úgy maradtam – végül annyit sikerült félhangosan kinyögnöm, hogy húbazmeg. Hogy milyen hihetetlenül ostoba arcot vághattam, azt csak azért tudom elképzelni, mert egy francia tévés hölgy állt a másik oldalamon, és azt az egyszerre szánakozó és megértő mosolyt, amit csak az édesanyák tartogatnak a gyereküknek, amikor valami óriási ostobaságot csinál – hát azt nem kívánom senkinek.

Tekitntve, hogy a mai újságban másfél oldalnyi tenisz van, elég sok minden mást megírtam ott. Sajnos Czink Melinda kábé a felét nyújtotta Kuznyecova ellen annak, amit a legjobb napján tud, és a negyedét annak, amivel biztosan megverte volna az oroszt. De azért Kuznyecova nagyon jó, Melinda meg egyre jobb, szóval egy jó sorsolással Wimbledonban is mehet legalább eddig.

Djokovics kiesése közepesen szomorú. „Az indolens szerb”, ahogy a magyar nyelv és a magyar sport legnagyobb közös barátja, Skrapits úr mondani szokta, kicsit elkényelmeskedte a Phillip Kohlschreiber elleni meccset, még csak nem is dühöngött túl sűrűn. Csinált néha bravúros dolgokat, de amikor már azért is gúnyos örömmel ünnepelt, hogy hozta a szerváját, valaminttöbbször megtapsolta Kohlschreibert, látszott, hogy nem fog nyerni.

Federer és Mathieu ellenben oltári meccset játszott, Paulo ezzel a játékkal nagyon sok mindenkit legyőzött volna. Csak a legfontosabb pillanatokban Roger ütött néhány rogereset, azokra meg keveseknek van ellenszere. Viszont óriási hangulat volt, effektív teltház (az 15 ezer megvadult francia), ment a Paulózás ezerrel. Ennyiből jó lenne, ha Tsonga (aki simán ledarálta a pöttöm belgát, Cé Rochust) messzire jutna, az elődöntőben, ha megérjük, olyan buli lesz, hogy csak na.

GIRLSPOTTING

Az adidasnál kitalálhatnának már erre valamit. A rutinos olvasók még emlékezhetnek, hogy tavaly Vesznyina és Lisicki öltözött tökéletesen ugyanabba a Stella McCartney-kreációba, most meg Sorana Cirstea és Caroline Wozniacki vette fel ugyanazt a világoskéket. Ha ez egy Oscar-gálán történik, az hetekig téma a People magazinban, ha meg itthon valami celebrendezvényen, akkor a Blikk csinál belőle címlapot – nem adok sok időt, és a teniszvilágban is robbanni fog a bomba, és mindenkit hazai és idegenbeli mezre köteleznek majd, mezszámmal és névvel. Mondjuk a nemzetiszínű mezeket ezennel máris betiltom, hivatkozással Proctor kolléga (ha látja Harris hadnagyot, üdvözlöm) belinkelt Stepánek-képére.

Most ugyan meg lehetett különböztetni a két lányt (naná, Cirstea barna hajú, szemű és bőrű, Wozniacki meg szőke hajú, szemű és bőrű, szép is lett volna, ha nem sikerül), és ráadásul más-más típus, de mindkettő dögösen néz ki. Ugyanakkor Cirstea, aki két éve asszem elődöntős volt itt Budapesten a Rómain, sokat izmosodott azóta, és valahogy kompaktabb lett – de azért még aranyos.

Honorary mention a nemlétező Boyspotting rovatban az a nálam is jóval fiatalabbnak látszó dán kolléga, aki bármikor beférne a magyarországi cool-listára valahová The Moog Döme és Kolin Kálmán közé. Fehér, magasszárú Puma, fűzöld, vastag zokni, lábszáron felgyűrve, mélykék farmer, feltűrt szárral (hogy látsszon a zokni meg a Puma), fehér teniszpóló felhajtott gallérral, keresztbe csíkkal, rajta ugyanolyan fehér mellény a hozzá illeszkedő csíkkal, körülbelül nyolccentis kerületű, faág-jellegű felkar, fél arcot betakaró napszemüveg, szélfútta alterock frizura – különben pedig a Népi papa és a Haverok énekesére, Bencére hasonlított kicsit. Ha egyszer, tíz percre ennyire kúl lehetnék, istenem.

A NAP ANGOL MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

Ez valóban egy remek ütés volt, kedves Mr. McEnroe, engem kissé arra emlékeztetett, amit ön ütött 2:0, 40–15-nél a második szettben Alexander Volkovnak éppen itt a Garroson. Mikor is volt, istenem, nyolcavnhét, nyolcvannyolc? Ah, hogy repül az idő!

MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

Sajnos ez ma elmarad, akárcsak szokás szerint a párizsi városjáró rovat. Pénteken nem volt időm rácsodálkozni semmire, nemhogy eljutni akárhová. Ez van, srácok. A pálya gyorsulására vonatkozó kérdést pedig nem felejtettem el - holnap. Még tájékozódom.

Szávay landolt a Vénuszon

Nem én találtam ki, esküszöm. A magasabban rangsorolt teniszezők működéséről kiadott hivatalos sajtóanyagnak adta ezt a címet egy vidám angol kolléga, a kellően vizuális alkatú olvasók legnagyobb örömére.

Még az itteniek is meglepődtek, főleg a 6:0-s első szetten. Sokat elárul, hogy a meccs elején hárman ültünk a Lenglen-pálya sajtóhelyén, aztán meccslabdára már üres helyből volt nagyjából ugyanennyi. Este a párosmeccs utáni sajtótájékoztatót pedig a négyes számú interjúszobának nevezett egérlyukból (ahol az első két kör után csevegtünk) az egyes számú terembe tették át, ahol az ilyen Federerek meg Nadalok meg hasonszőrűek is szerepelni szoktak.

Ági előtt félórával egyébként Venus is ugyanott ült, és láthatóan mocskosul el volt kenődve. Nem mondom, volt miért keseregnie. Így ímmel-ámmal válaszolgatott, de csak azt hajtogatta, hogy nem ment neki a játék, nem tudja, miért. Az ellenfelet nem dicsérte agyon. Pedig lett volna rá oka.

Ági jókedvű volt (naná), de fáradt (természetesen). Angolul érdekes kérdéseket kapott az edzőjéről meg a magyarországi teniszhelyzetről, de ügyesen lavírozott aközött, hogy válaszoljon, meg hogy mégse mondjon semmi bántót. Egyre jobban fejezi ki magát angolul, egész jó körmondatokat rak már össze, bár néha még keres egy-egy kifejezést – de mindenesetre jó volt látni, hogy ebben is rengeteget fejlődött.

(Egyébként nem tudom, mekkora Szávay-hype van otthon, de vannak tippjeim. Délelőtt két órán belül négyen hívtak fel, hogy mikor kezdődik a mérkőzés, és adja-e a tévé, olyanok is, akikről nem gondoltam volna, hogy valaha végignéznek egy teniszmeccset.)

Csak súgva merem mondani egyelőre, hogy Cibulková egyáltalán nem verhetetlen ellenfél, utána meg a Sarapova–Li Na meccs győztese jöhet. Na most Marija csak szenved (mondjuk nyerve szenved), és a válla sem biztos, hogy a végtelenségig bírja a sorozatterhelést, a kínai meg masszív és kellemetlen, de nem jobb játékos, mint Ági. Utánuk meg már az elődöntő van… Brrrrrr, borzongató.

Ja, a Williamsek elleni párosmeccsről muszáj még elmesélnem, mekkora alázás volt az első szett. Tényleg – nincs rá jobb szó. (Illetve van, de azt nem illik leírni.) Ági meg Gizi sunyin belépkedtek röptézni, átemelgették meg futtatgatták a tizenhét Grand Slam-győzelmet a másik oldalon, minden pont után mosolyogtak, viccelődtek – amíg el nem fáradtak. Ági még azt sem vette fel, hogy Serena vagy háromszor tüdőn akarta lőni a labdával röpte címén, ami ugye benne van a játékban, viszont szoktak érte elnézést kérni bizonyos kultúrákban. Aztán lányaink kipukkadtak, mint a lufi, de ez a kutyát nem érdekli jelen helyzetben.

Ágiék meccse előtt volt egy női (arról később) meg egy férfi-… hát, nem meccs, mert az feltételez valami küzdelmet. De Iveta Benesová és Szergej Sztahovszkij sem fejtette ki valami hatalmas ellenállást Anácska meg Djoker ellen. Pedig Sztahovszkijban amúgy van fantázia, lehet, hogy menne vagy két kört a magyar fedettpályás ob-n, ha nem jönnek el a legjobbak, csak hát Djokovics nem volt vicces kedvében.

Nadal se: szegény Lleyton Hewittnak egyetlen, elég csoffadt „Come on”-ra futotta a centeren, amúgy Rafa gyakorlatilag pillanatok alatt eltakarította – momentán nem látszik, hogy lehetne legyőzni. Viszont Marin Cilicre vessük vigyázó szemünket: nagyon jól megy neki, Radek Stepáneket is agyonverte. Ami Stepáneket illeti, az egy dolog, hogy első látásra azt gondolja róla az ember, hogy az ilyen illetőket ebben a városban leginkább katedrálisokban alkalmazzák harangozónak, de aki előbb Martina Hingis, majd Nicole Vaidisová fejét is el tudja csavarni (annyira, hogy mióta együtt vannak, utóbbi effektíve elfelejtett teniszezni) az azért megérdemel valami kisebb életmű-díjat.

GIRLSPOTTING

Ezt hallgassátok meg – ilyet nem hallotok mindennap. Hangerőt föl, be a mélynyomót, és szóljon a NYÖGÉS! Sajnos a pénteki meccsről nem találtam videót, de ugyanez volt. A művésznőt Michelle Larcher de Britonak hívják Portugáliából, és még csak 16 éves, azaz remélhetőleg fejlődni fog. Legalábbis bízzunk benne. Ki az a Sarapova?

A másik találat Iveta Benesová és Ana Ivanovics mérkőzése – nem Anára kihegyezve. Benesová ugyanis alapjáraton nem az a bombázó típus, de mindenképp szeretném elmondani róla, hogy május elején, Estorilban le kellett cserélnie a szoknyája alatti kisnadrágot, mert a mérkőzésvezető túlságosan rövidnek ítélte. Pénteken ilyen probléma sajnos nem volt.

A NAP FRANCIA MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

Jeu, set et match – Agnes Szavay!


MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

Embert küldünk a Holdra. Részecskegyorsítót építünk Svájcban. Mesterséges szívet ültetünk be. Egyik faj géntérképét a másik után alkotjuk meg. A Hotel de Paris-ban pedig egy asztallap méretű, keményfedeles mappában vezetik, hogy melyik szobában, mikor ki lakik. Szerintem kizárólag a férfi recepciósok tudják elkönyvelni a változásokat – Marie effektíve nem bírja el a mappát.

Day of the Melinda

(Két szolg. közl. először: bocsánat a késedelmes jelentkezésért. Muszáj volt kialudni magam így hat nap után. Illetve a fotókért köszönet Fábik Tibinek, a Roland Garros leglelkesebb újságírójának. )

A csütörtök Czink Melinda napja volt – ekkora meccset nem mindennap nyer meg az ember. Csak az volt a baj, hogy nem tudtuk végig felhőtlenül élvezni, ugyanis abban a pillanatban, ahogy ő pályára lépett, a Lenglenen elkezdődött (illetve) a számunkra már csak Szávay Ági miatt is kulcsfontosságú Venus Williams–Lucie Safarová mérkőzés, és közben még José Acasuso is Federer bajszát ráncigálta (képletesen értve persze) a centeren – de hát Melinda mindennél fontosabb.

Jobb megoldás híján füleltünk a kollégákkal: kikövetkeztettük, hogy a nagyobb üdvrivalgás Safarová pontjainak szól, elvégre nemcsak a Williamseket nem szeretik nagyon Párizsban, de a szurkolók amúgyis képesek tíz perc alatt átállni a gyengébbhez, ha egymás után háromszor átüti a labdát.

(Még szerencse, hogy ez nem focivébé, itt ugyanis vagy nyolcvan ilyen Szenegál, Ghána, Jamaica meg hasonló szintű úgymond „szimpatikus kiscsapat” van, és valami meghatározatlan okból a focidrukkerek kimondottan heves szerelmet bírnak táplálni az ilyen színes mezes labdakergetők iránt, akik ugyan ugyanúgy a Premier League-ben meg a francia bajnokságban játszanak, mint mindenki, de mégis milyen aranyosak már. És ők még játsszák a focit. Aha, persze.)

Szóval füleltünk – szerencsére húszpercenként a táblára is kiírták az aktuális állást, de a végén azért izgalmas volt. Végül onnan derült ki, hogy Safarová minden igyekezete ellenére kiesett, hogy a szokásoknak megfelelően az ő nevét mondták be először a levonulásnál – káromkodtunk is rendesen.

Czink Melinda nem káromkodott, de kiabálni kiabált: „Első szervák!” „Üssek már be egyet!” „Just once, please!” – ilyeneket. Volt ugyanis egy szakasz, amikor piszkosul nem ment neki a játék, konkrétan minden tenyerest a hálóba ütött – a meccs felénél volt 25 rontása csak tenyóból.

Viszont nem adta fel, támadott végig, és ennek végül meglett az eredménye. Mondjuk a három elszúrt meccslabdánál konkrétan megőrült mindenki. (Voltak híres és közepesen híres magyarok: Szuper Levi, Berényi János kosárelnök, meg Rakonczai Viktor, akinek a VIP együttes mellett még legalább harminc iszonyatos magyar popsláger miatt (Lolától Zsédáig) kell majd felelnie a történelem ítélőszéke előtt. Elszámoltatást!)

Ami meg utána történt… Esküszöm, a Betolakodónál (überdurva francia horrorfilm, ne nézze meg, akinek kedves az élete) takartam el így a szemem utoljára. Melinda ezt a high risk-high reward teniszt játszotta, így aztán minden ütésében benne volt, hogy kívülről ér a vonal mellé, és három ilyennel elmegy a meccs. Majdnem így is lett: annál a meccslabdánál, amikor Bammer meccslabdájánál kétszer a hálón pördült fel Melinda ütése, de mindkétszer átcsúszott. Így ne kapjon szívinfarktust az ember.

Czink egészen nyugodt maradt, és a végére leütötte a pályáról Bammert – azt mondta, még sosem nyert ilyen hosszú meccset. De nem tudta kiélvezni a sikert – szegény piszkosul fáradt volt, csak enni akart, nem tudott nagyon másra gondolni. Így múlik el a világ dicsősége.

Láttuk még edzeni Andy Murrayt meg Ivo Karlovicot (meg Flavia Pennettát, de róla lejjebb). Ivo vicces fiú, minél közelebbről látod, annál félelmetesebb a 210 centijével, ráadásul erőfeszítés nélkül ki tudja harapni a bírót a székéből. A háló a bokájáig ér, a feje meg a kerítés tetejéig, ahogy a képen is látszik.  A szervái meg vizet fakasztanak, és amikor még az elején egy expanderrel nyújtotta az izmait, épp úgy nézett ki, mint ha a mesebeli óriás gyűrögetné a kezében a szerencsétlen falusiakat.

Andy is vicces fiú: egyrészt egyedül edzett, úgyhogy csak öten voltak a pályán: egy teljes IBUSZ-csoport utazik vele, de szerintem még van benne szabad hely. Ketten ütögettek vele, egy labdát szedett, egy meg csak nézte az egészet – én az a csávó szeretnék lenni. Előtte viszont teniszlabdával tengóztak bemelegítésként, és futtatták Andyt mocskosul, de nagyon élvezte. Nem az a kimondott Archie Gemmill, de azért László Csaba helyében ránéznék, hátha a kispadra elfér a Heartsba. Nyilván meg tudnák fizetni.

Rogerből épp csak egy keveset sikerült elcsípni a centeren, de addigra már minden eldőlt. Szegény Acasuso pedig nagyon jó volt állítólag egy darabig, csak hát szettlabdáknál Federer nagyon tud koncentrálni. Ja, és rengetegen szurkoltak neki most is. Gael Monfilsnak meg még többen, de ő igazi francia.

Ma Ági és Venus, holnap Melinda és Kuznyecova. Szurkoljon mindenki.

GIRLSPOTTING

Az olasz Flavia Pennetta abból az el nem hanyagolható versenyhátrányból indult, hogy Marija Kirilenkóval tréningezett, de azért korrektül kijött a dologból. Nagy szemek, csinos pofi. Kicsit a hasonló adottságokkal rendelkező Sorana Cirsteára emlékeztet, aki meg éppenséggel a francia Alizé Cornet-t verte meg – cuteness overload. Persze ez is nagyrészt Melinda meccsével egyidőben.


A NAP FRANCIA MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

Elnézést, mennyire csípős a mustár?

MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

Roger Federer pólót cserélt két játék között. A nők azonnal őrült sikoltozásba kezdtek, ami teljesen rendben van. Na de hogy a férfiak is?

Húspiaci közlöny #43

A szerdai napról jó pár érdekességet le lehetne írni (majd fogok is néhányat), de ami késő délután-este történt a centeren, ahhoz képest minden csak kispálya. Marat barátom döntő szett 10:8-cal esett ki élete utolsó Roland Garrosán.

Mivel ez önmagában egy viszonylag hosszú történet lett, inkább kiraktam külön bejegyzésbe – csak mondom, hogy az év egyik legjobb hangulatú meccse volt.

Nemcsak Marat búcsúzott amúgy, hanem Fabrice Santoro, a kis varázsló is, aki már akkor Roland Garros-meccset játszott, amikor még Dopemant is Pityinger Lacikának hívták. Nála (Santorónál, nem a Dopemannél) jobban senki sem játssza a teniszt: mivel két kézzel üti a tenyerest és a fonákot is, az alapvonalon állomásozó gyilkológépek (azaz a mai mezőny 85 százaléka) ellen csak úgy lehet esélye, ha ésszel, taktikával veri meg őket: nyes, rövidít, röptézik. Nem véletlen, hogy Nadalt leszámítva legyőzte a legutóbbi tíz világelsőt – egy időben minden sorsolás előtt nagy volt az imádkozás a legjobbak között: jaj csak ne Santorót kapjam az első körben. Ilyen többet nem lesz: Santoro húsz Roland Garros után elbúcsúzik. 67 Grand Slamen játszott, soha senki ennyin. Volt egyszer egy negyeddöntője Melbourne-ben, és egy fél pillanatig 17. volt a világranglistán – ennél többet ezzel a játékkal nemigen lehetett elérni. Viszont mindenki szerette, és élmény volt nézni a teniszét.

Utolsó meccsét szerencsére a belga Christophe Rochus-szal (vagy -vel?) vívta, aki konkrétan a második legalacsonyabb játékos az egész férfimezőnyben a 170 centijével (a legalacsonyabb a tesója, Olivier, aki teljes 167), így ő is elsősorban az eszére van utalva. Úgyhogy nyesegettek, rövidítgettek, futkároztak mindketten, igazi old school tenisz volt. A nagyja még kedden, sötétedés előtt lement, szerdára két játék maradt – Rochus simán nyert, Santorót meg ünnepelte mindenki. Ő is hiányozni fog.

 A reggel viszont még nem vele kezdődött, hanem a két tavalyi negyeddöntőssel, Nicolas Almagróval és Ernests Gulbisszal. Két óriási játékos, kőkemény salaktenisszel, ráadásul Almagro konkrétan úgy néz ki, mint egy arcszőrzetétől megfosztott Győzike, akit egy évre Norbi és Béres Alexandra karmai közé löktek valami fitneszkiképzőtáborban. A kis spanyol elsősorban abban különbözik Salgótarján büszkeségétől, hogy ő a transzcendentális spektrum másik végét használja az indulatszavaknál: míg Gáspáréknál ugyebár a devla a menő, Almagro a díót emlegette sokat, és nyilván nem Ronnie James Dióra gondolt.

Gulbisékból elég volt egy szett, ugyanis Szávay Ági már melegített Jelena Vesznyinával, aki egy csinos orosz lány, és szerdán iszonyat rosszul játszott. Ági ellenben iszonyatosan jól: ő ugyan azt állítja, ment már így neki mostanában, de olyan meccse, amelyet hibátlanul végigteniszezett volna, még nem volt idén, erre bárkivel fogadok. Ez hülyén hangzik egy húszéves játékosnál, de a régi önmagát idézi: bátran, önbizalommal telve játszik, meg meri húzni a kockázatos ütéseket, amik még sikerülnek is neki. Szóval akár Lucie Safarová, akár Venus Williams jön a következő körben, jó kis meccs lehet belőle.

Bármilyen is a bőre, Sarapova is kezd belejönni, döntő szett 8:6-ra nyert, bár ehhez az is kellett, hogy Nadja Petrova legyen az ellenfele a második körben, aki – szegény –az orosz teniszezőnők nagy részét sújtó komplexussal küzd: ha valaki elmagyarázná neki, hogy ő valójában képességei alapján bármeddig eljuthat, nem kell görcsölnie, következő hétfőn már világelső lenne. Persze ugyanígy van ezzel Zvonarjova, Gyementyjeva meg Kuznyecova is – velük ellentétben Sarapova a Floridában belenevelt küzdeni tudással, Szafina a családból hozott indulatos daccal volt képes a csúcsra jutni, ahová ők nem.

GIRLSPOTTING

Van még olyan orosz teniszezőnő, aki többre hivatott: nevezetesen Marija Kirilenko, akiről tartom, hogy a közvélekedéssel ellentétben nem a világ legeslegeslegeslegszebb teniszezője – de attól még aranyos. Az ő felvezetésével sikerült eljutnom a 17-es pályától a Lenglenig, ami jó 200 méter, és hát több előnye is van, ha ő megy az ember előtt, ha értitek, mire gondolok. Azt nem mondom, hogy Vörös-tenger-szerűen szétnyílt volna előtte a tömeg, de ügyesen tolakodott, és még egy autogramra is volt ideje, aztán a játékosok pihenőjében elégedetten nézegette tévén, hogy Anasztaszja Pavljucsenkova (egy 18 éves orosz kiscsaj) mindjárt nyer.

A NAP FRANCIA MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

Ouanna! Ouanna! Ouanna!


MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

Édesek. Az elején Marat nagyobb ünneplést kapott, mint szerencsétlen hazájukfia, akiről szerintem nyolcvan százalékuk sose hallott. (Ez nem egyedi eset amúgy: tőlem is megkérdezte egy tájékozott honfitárs Ági első meccsén, hogy van-e még magyar a Garroson. Nincs, a többiek most Wimbledonban vannak. Anyám.)

Aztán elkezdtek Ouannának szurkolni, amikor megnyerte az első szettet, aztán kicsit elpártoltak tőle, mikor elbukta a harmadikat meg a negyediket, és a végén úgy éltették, mintha csakis miattuk nyert volna.

Közjáték Marattal

Szóval Marat (a mi Maratunk, az én Maratom, az Isten, a Satöbbi) a negyedik meccset játszotta szerdán bizonyos Josselin Ouanna ellen, akiről nem ciki nem tudni, kicsoda (egy szabadkártyás francia amúgy, 23 éves, 134. a világranglistán). Az első szettet 7:6-ra vesztette el – abban még nem volt semmi különös. A második vége felé kezdődött a műsor.

Marat (satöbbi) elégedetlen volt valami csip-csup ítélettel. Odament, nézegette a vonalat, kicsit reklamált, mire a franciabarát közönség egy része fütyülni kezdett. Nem kellett volna. Marat nekiállt hergelni a népet, a füléhez tette a kezét, mint aki nem hallja a már az egész Chatrier-t szétfeszítő füttykoncertet, gyerünk, gyerünk, rohadékok, hangosabban, mutogatta. Látszott, hogy pokoli ideges.

Aztán bevágott egy milliméterre pontosan a vonalra eső, sistergős ászt. Ne kérdezzétek, hogyan.

A második szett rövidítését így is elbukta, de a harmadikat és a negyediket hozta, és brékelőnyben volt az ötödikben. Kezében volt a győzelem. Felváltva ütött zseniális szervákat másodikra, könnyfakasztóan szép fonákokat kiszorított helyzetből, és hatalmas outokat tiszta ziccerből. De egy kicsit többet homálykodott, mint kellett volna, és visszahozta a meccsbe Ouannát.

5:5 lett, 6:6, majd 7:7 a döntő szettben – több mint négy órája játszottak már. Közben elkezdett esni az eső, fújni a szél, és pocsék hideg lett, de nem akartak megállni, a bíró meg nem forszírozta a dolgot – élvezte ő is. Marat továbbra is Marat volt: félig zseni, félig idióta, Ouanna pedig élete meccsét játszotta, száguldott fel-le az alapvonalon, visszakanalazott minden gyönyörűen vonalra tett labdát, amíg minden oroszok barma másfél lépésről (nem többről) a hálóba nem vágott egy lecsapást vagy ütött ki kerettel a stadionból egy épphogy visszatett tenyerest. Egyszer viszont megmentette a háló –azonnal odament és meg csókolta.

A párizsiak már labdamenetenként üvöltöttek a gyönyörűségtől. Hol a korai James Blake-re (a teniszezőre, nem a költőre) és egy kicsit Thierry Henryra emlékeztető franciát éltették, hol Maratot fújolták, a mérkőzésvezető pedig nem győzött szilvuplézni meg merszizni meg a mikorofonba susogva csendre inteni a népet – hiába. Amikor Marat egy pocsék tenyeres utáni szerva előtt undorral pattogtatta a labdát, a lábára ejtette, és az elgurult – azt az egyszerre kétségbeesett, felháborodott, értetlen és gúnyos hát-mi-az-úristent-csinálok arckifejezést nem lehet leírni, de azt a füttykoncertet is nehezen, amit utána kapott, amikor elkezdte dühödten rugdosni a port és megint hergelni a közönséget.  

A legfélelmetesebb azonban az volt, hogy amikor viszont elkezdődött egy-egy labdamenet, azonnal néma csend lett, csak a labda puffogását és Ouanna nyögéseit lehetett hallani. (Ezekről annyit, hogy inkább nem mondanám meg, milyen zsánerű filmbe, és annak is melyik altípusába illettek – ezerszer inkább Sarapova.) De mikor vége lett a pontnak, minden alkalommal felrobbant a Chatrier.

Marat 8:7-nél még meccslabdát hárított: pontosan a vonalra ütötte a labdát egy tökéletes tenyeressel – hogy volt bátorsága négy és fél óra után, ilyen kiélezett helyzetben meghúzni egy ilyet? De Ouannát már nem lehetett megállítani: rohant, lőtt, elütött, és nyert. Maratnak ismét nem sikerült kétszettes hátrányból fordítania (ilyet élete során csak egyszer csinált), és ismét a második körben búcsúzott, immár végleg: év végén visszavonul. De legalább emlékezetes volt az utolsó Garrosa is.

(Hogy mekkora meccs volt, ahhoz csak három adalék. Az egyik: a döntő szett végére a hűvösben is megtelt a sajtópáholy, pedig a kényelmes újságírókat nem könnyű kimozdítani jól fűtött, tévés vackaikból így az első héten. A másik: 8:8-nál körbenéztem, és a lelátón végig, ameddig elláttam mindenki vigyorgott, mint a vadalma – egyszerűen éreztük, hogy valami hatalmasat látunk. És a harmadik: a megmagyarázhatatlan Marat-faktorról, amely miatt nem lehet nem szeretni barátunkat csak annyit, hogy egy kollégám Marat-szűzen ült le nézni az ötödik szettet, és három percig csak röhögött kedvencünkön és a bénaságain. Húsz perccel később már hangosan szurkolt neki minden labdamenetnél.)

Sajnos kiderül, kire hasonlít Serena

Kedden kora hajnalban (vagy még hétfőn késő este) arra ébredtem, hogy Franciaország megtette a válaszlépést az észak-koreai kísérleti atomrobbantásra, egy annál is sokkal nagyobb nukleáris bumm formájában. Aztán egy kicsit összeszedtem magam, és rájöttem, hogy mindössze a vihar ért a fejem fölé.

Reggel aztán kiderült, hogy a viharral együtt egyik napról a másikra tizenöt fokot esett a hőmérséklet is, plusz feltámadt a szél, így aztán Czink Melindának elég pocsék időben kellett kezdenie a meccsét a lett Anastasia Sevastova ellen. Nyilván mindenki tudja, Melinda nyert, de nem volt könnyű dolga. Két apró finomságot mindenképp szeretnék még elárulni a telet Kaliforniában töltő magyar lányról: az egyik, hogy az indulatszavak ilyen széles tárházát, ráadásul két nyelven, nem sokan tudják ilyen könnyedén, már-már légiesen alkalmazni, a másik pedig, hogy a kétórás esőszünet nagy részét végigsudokuzta – konkrétan egy majdnem Háború és béke vastagságú rejtvénykötettel jött ki a játékosok pihenőjéből.

Az esőszünet egyébként igen vicces tud lenni: kedden például amint a konstans szemerkélés átcsapott egy elég durva záporba, olyan jelenetek játszódtak le, mint a November Rain videóklipjében (mármint nem a sivatagi templom előtt kezdtek el tömegesen félmeztelenül gitárszólózni az emberek, hanem arra a kicsit későbbi jelenetre gondolok, amikor elszaladnak az eső elől). A leggyorsabb ráadásul egy teniszező volt, a horvát Petra Martic úgy száguldott el mellettem is, mint akit puskából lőttek ki. Lehet, nem szereti a vizet.

Ami a szurkolókat illeti, eső idején vagy hősiesen az esernyőik alatt gubbasztanak a lelátón, vagy a Chatrier-pálya lelátója alatti, elég széles folyosón gyülekeznek, ami ilyenkor elég keskenynek bizonyul. Két óra hossza alatt egész kis életközösség bír spontán kialakulni a rengeteg összezárt ázottkutyaszagú emberből, a vizes hátizsákokból előkerülnek a baguette-ek, sonkák és sajtok. Az egészen a prérikutyákéra emlékeztető falka a kojotokhoz kis jószágokhoz (a kojot az a prérifarkas, nem a -kutya, mint közben rájöttem) hasonlóan még előőrsöt is kiküld, amely megnézi, esik-e még. Kedvenc etológusom, Csányi Vilmos szerintem tanulmányt tudna írni ebből, aki látja mostanság, vesse fel neki.

Aztán rendbejött az idő (bár hüsi volt, fújt a szél), Szávay Ági párosmeccséből ellenben alig sikerült elcsípni valamit, de az a pálya mellett töltött tíz perc alatt is látszott, hogy igen jól megvannak az argentin Gisela Dulkóval: beszélgettek, mosolyogtak, viccelődtek, még akkor is, amikor Dulko éppenséggel huzamosabb ideig képtelen volt átütni a labdát a háló fölött. Ja, meg nyertek is.

Eddigre már erősen benne jártunk a délutánban, de a java még csak most jött. Serena Williamsnek ugyanis kis híján sikerült lezacskóznia Klara Zakopalová ellen, aki kerek századik a világranglistán. Az igazat megvallva Serena nem lett valami fájóan szimpatikus ezután a meccs után: engem most már kimondottan Spitzer vagy milyen Nea Soma Mamagésára emlékeztet, a tenisztudást leszámítva minden szempontból.

Lássuk csak, miben hasonlítanak.

Óriási, ha kell, ha nem, közszemlére kipakolt hömpi-lömpi: megvan.
Egész estét betöltő csípő és egyebek: megvan.
Előnytelen pulikutya-frizura: megvan.
Magabiztosságnak álcázott öntelt nagyképűség: megvan.
Hisztire való fogékonyság: megvan.
Ennek ellenére harcos feminizmus: megvan.
Kényszerképzet, hogy a világ minden elnyomott nőjének egyetlen példaképe, és minden kiéhezett férfijának egyetlen bálványa vagyunk: megvan.
Nevetséges spiritualitás: megvan.

Egyetlen különbséget vélek felfedezni: mindketten más művészeti ágban próbálnak hiába kiteljesedni. Soma azt hiszi, húdejól tud énekelni, Serena pedig fene nagy divattervezőnek és színésznőnek képzeli magát.

Namost nem elég, hogy Serena ilyenformán azzal a hendikeppel indul, hogy arra hasonlít, akire, de még igen ellenszenvesen is viselkedett végig. Nem lett volna semmi baj, ha 6:3, 5:3-nál nem kezd el valami hihetetlenül bénán teniszezni, ráadásul teátrális hisztiket csapni. Összesen nyolc meccslabdát szúrt el, egyik hangos „fuck”-jába beleremegett az Eiffel-torony is, és látszott, meg van sértődve, amiért nem képes nyerni. A franciáknak meg több se kellett, elkezdtek vadul ellene szurkolni (amit Serena legendásan rosszul visel, lásd google: Indian Wells Williams Boycott Wikipedia), és Zakopalovát éltetni (a „Klara, Klara” hátborzongató tud lenni ötezer ember torkából egyszerre). Szegény cseh kislány végül nem bírta a nyomást, de Serena nem lehet büszke arra, amit művelt. „Iszonyatos volt, juniorteniszt játszottam” – mondta utána. Hát ja. Mondjuk nem csoda, hogy ideges volt: az előző négy meccsét mind elvesztette. Április eleje óta nem tudott győzni senki ellen (például Zakopalová is megverte nemrég), amihez nyilván nincs hozzászokva.

A végére maradt Fabrice Santoro, a világ legérdekesebb teniszezője, de mivel nem fejeződött be a meccse, róla majd holnap.

Még annyit a Williams-meccsről, hogy egyrészt Jaromír Jágr egy elhanyagolt napközisre hasonlít, de ez mindig így volt. Egykori nagy bálványom, aki tőlem két sorra nézte Zakopalováékat, sajnos nem volt valami szószátyár alkat, de legalább láttam, hogyan röhög teli szájjal Serenán – priceless. Richard Williams (a lányok apukája) már nem röhögött így, mikor mentem le a sajtótribünről, épp három amerikai újságírónak magyarázta a bizonyítványt. Melegítőben, zokniban és strandpapucsban.

GIRLSPOTTING EXTRA – ÖNÖK KÉRTÉK

Menjünk sorjában. Camille Pinnel az a helyzet, hogy alapjáraton tényleg nem a legjobb nő a sorozatban. De benne hatványozottan van meg az, ami amúgy a legtöbb francia nőben is, miszerint ötven százalékkal magabiztosabb és határozottabb kiállású, mint amennyire szép, és ez rögtön javít is rajta legalább harminc százalékot. Van benne – így – valami, amitől megfoghatatlanul cool és elegáns egyszerre. Egyébként ma sem sikerült látnom, pedig párosban játszott, és persze kiesett.

Domachowska szőke bombázó, nagyon jó kísérlet, viszont már az első körben elhullott, 6:4, 6:2 a beszédes nevű kínai Li Nától.

Ami Simona Halepet illeti, nem ő az egyetlen, aki ezzel a problémával küzd: Jelena Dokicról már három éve kering a pletyka, hogy meg is csináltatta a melleit, de a mostani fiatalok között a 19 éves osztrák Tamira Paszek is gondban lehet, amint a mellékelt (nem szóvicc volt, tök spontán, bocsánat) ábra mutatja. Mellesleg (ez se direkt volt, becsszó) ebben az összevetésben nekünk magyaroknak sem kell szégyenkeznünk a jelenlegi mezőnyben, ugyebár…

Re: Wozniacki: a dán művésznőről olyan kép van a WTA honlapján, hogy ihaj, teniszezés közben, kevesebb sminkkel azért nem tud ennyit. Viszont így beszélgetve aranyos (amennyire egy sajtótájékoztatóból meg lehet ítélni), és helyesnek egyébként is helyes, az nem vitatéma.

VERS MINDENKINEK

Annyira megihletett ez a Serena-meccs, hogy az elmúlt huszonöt másodpercben írtam Somához egy gyönyörű, szívhez szóló, romantikus verset.

Bár nem vagy a dívám
De irány a dívány!
Utána fogd a partvist,
Csak még hozz egy sört is.

Ugye, milyen gyönyörű, szívhez szóló és romantikus.

A NAP FRANCIA MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

A számlát, legyen szíves. Nem még egy sört - a számlát.

MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

Azért késő középkorú überfontos francia üzletember se lennék. Attól kezdve, hogy bement kedvenc éttermébe (és a leghátsó sarokban lévő pincér is rohant vele lejattolni) addig a pillanatig, hogy felállt és távozott, folyamatosan vagy telefonált (olyankor eltakarta a száját és suttogott, nem akarom tudni, miről beszélgetett), vagy egy első blikkre vállalatműködési folyamatábrának tűnő valamit nézegetett rettenetesen elgondolkodva és aggodalmasan, és néha evett. A Rolex a csuklóján viszont jó volt.

Bréking nyúz: Sarapova nem tökéletes!

A második Roland Garros egészen más, mint az első. A naiv rácsodálkozás helyét átveszi a sokat látottak rutinja, a nagy egész látványos forgataga feletti örvendezést az apró finomságok iránti fogékonyság.

Itt vannak például a jegyüzérek, akik továbbra is tömött sorokban ostromolják a nehéz sorsú gyalogosokat a Porte d’Auteuil-nél. Viszont most tűnt fel, hogy vannak köztük igazi, közgazdasági Nobel-díjra érdemes profik is. A legzseniálisabb az a marcona illető, aki egy You Need Tickets feliratú táblával a kezében vegzálja az embereket, de attól függően, hogy a Marshall-görbe keresleti vagy kínálati oldalán szeretne megjelenni, néha eltakarja a kezével a You szócskát, és eladóból vevővé változik, viszonylag alacsony bekerülési költséggel. Sajnos azonban igen zord üzletember benyomását kelti, úgyhogy nem merem lefotózni.

Persze nem mindenki vesz jegyet: a Roland Garros kerítésén egyetlen helyen lehet egyáltalán belátni valamelyik pályára, ott azonban látványosan gyülekeznek is a kukkolók – mikor arra jártam, valahogy a leharcolt öreg bácsik voltak többségben, aminek megvolt a maga diszkrét bája. Nem lepődnék meg, ha Budapesten ugyanezek az emberek állnának sorba a Gellért fürdő női napozójának falánál, ugyanebben a pózban.

Papíron egyébként a hétfői a leghosszabb nap a Garroson a maga ötvenöt meccsével, ehhez képest sikerült olyan remek érzékkel összeállítani a programot, hogy délelőtt az is kevés lett volna, ha öt helyen vagyok egyszerre, estére pedig lámpással kellett vadászni az igazán érdekes párharcokat.

A nap értelemszerűen Szávay Ágival indult, aki – mint az közismert – két szettben győzött az iszonyatos stílusban teniszező Corinna Dentoni ellen. Az olasz lány úgy emelgette vissza négy méter magasan a labdákat, hogy azért már egy sűrűbben lakott háztömb körüli bajnokságból is kinézték volna, ráadásul hisztizett, nyögött és csapkodott. Ági legalább két klasszissal jobb nála, úgyhogy illett is, hogy megverje – még Dentoni disznó mázlija ellenére is.

A művésznő ráadásul a szokásos, kissé feszült, kelletlen önmagához képest a leghatározottabban jókedvűnek tűnt a meccs után, készségesen, színesen és szívesen mesélt, ami mindenképpen jó jel, ennél sokkal zárkózottabb szokott lenni. Megosztott egy olyan történetet is, amelyet sajnos legalább három okból nem adhatok közre, de könyvek, ruhák és egy vasaló is szerepel benne, ami már önmagában sokat elárul. És azt tudtátok, hogy Szávay nem szereti a fehér meccsruhát, mert – szerinte – kövéríti?

Délután belenéztem Nadal meccsébe, akit a vártnál kevésbé szeretnek Párizsban, és nem csak új pink pólója miatt, amely ellen egy a franciákénál civilizáltabb országban valószínűleg minimum társadalmi mozgalom indulna. Az úri közönség lelkesen éljenezte Rafa ellenfele, a brazil Marcos Daniel legtöbb sikeres megmozdulását, ami főleg annak tükrében volt furcsa, hogy pár órával később hogy megünnepelték Roger Federert – úgy tűnik, neki szorítanak.

Az utolsó lényeges hétfői áldozat Marija Sarapova volt, akinek tönkrement a válla, megműtötték, három hónapig ütőt sem vett a kezébe, és sokáig húzta-halasztotta a visszatérést –végül majdnem tíz hónapot hagyott ki. Nos, ugyan ott a tapasz a vállán, de sikoltozni már most is úgy sikoltozik, mint régen, a minden pont után ökölbe szorított keze a legjobb napjait idézi, ahogy a vékonyra húzott száj meg a királynői tartás is. Már csak a játéka nem az igazi, de így is elvert egy jobb sorsra érdemes fehérorosz kislányt. Mondjuk Nadja Petrova ellen nehezebb dolga lesz a második körben.

És ha már itt tartunk:

GIRLSPOTTING

Szomorú nap ez a mai a Girlspotting-rovat szempontjából. Hatalmas kedvencemnek, a francia Camille Pinnek ugyanis sikerült anélkül kiesnie, hogy egy labdamenetet is láttam volna tőle. De még ennél is rosszabb, hogy sajnos ismét ledől egy bálvány.

Mai felfedezésemnek két súlyos társadalmi üzenete van: fiúk, akármit láttok ezentúl a férfimagazinokban meg a reklámokban, ne higgyétek el, és ne keressétek a hibátlan nőt, mert nem létezik, csak Photoshoppal megbuherálják. Ha ezt nem fogadjátok meg, örökké boldogtalanok lesztek. Illetve lányok, ne akarjatok mindenféle hamisan értelmezett szépségideálnak megfelelni, ne törődjetek az elvárásokkal, csak legyetek, akik vagytok. Ha ezt nem fogadjátok meg, örökké boldogtalanok lesztek Ennek a hazug, felszínes világnak ezennel vége.

Merthogy mi derült ma ki? Kéremszépen, egy fél világ ideálja, a gazdag, szép, szőke, sikeres, jó tanuló, jó sportoló Marija Sarapova sem tökéletes. Nem vagyok az a kimondott dermatológus alkat, de két és fél méterre ugrált tőlem az egyes pályán, és most vagy az van, hogy a tíz hónapos kihagyás alatt előbb piszkosul meghízott, majd legalább annyira lefogyott, végül visszaszálkásodott, és ezt követte le a bőre, vagy az van, hogy nincs az a Garnier és a Vichy közös laboratóriumában kikotyvasztott szuperkrém, amivel el lehetne tüntetni a világ egyik legszebbnek tartott (teniszező)nőjének combjáról a cellulitiszt.


EGY HELY PÁRIZSBAN, AHOL KEVESEBB A TURISTA, MINT AZ EIFFEL-TORONYNÁL, PEDIG NEM ROSSZ EZ SE

Elvont ön? Szobor és kép formájában egyaránt szereti a lágyan lefelé folyó órákat? Gerjed a kackiás bajszú zsenikre? Kedvence a Chupa Chups nyalóka? Hányingere van az impresszionisták színes-szagos mázolmányaitól? Minden vágya, hogy eljusson a figueresi színházmúzeumba, de elvi okokból nem teszi be a lábát Spanyolországba? Varrógép, esernyő és boncasztal volt a jele az óvodában?

Nos, a Montmartre-on található Salvador Dalí-múzeumot épp önnek találták ki! Tömény szürrealizmus, közte egészen látványos dolgokkal – összesen a mester mintegy 330 alkotása. Az élet nagy dolgainak magányos megfejtéséhez, valamint – társaságban – házassági évfordulókra ajánlott, de ez esetben célszerű utána egy romantikus sétát is beiktatni a Montmartre utcáin.


MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

Azok után, hogy a franciák ablaka az utcára nyílik, és boldog-boldogtalan bebámulhat (és begyalogolhat) rajta, érthetetlen, hogy mennyire vigyázzák magánéletük apró szeletkéjét, a számítógépet. Marie, az egyébként igen szívélyes középkorú recepcióshölgy legalábbis minden könyörgésemre sem volt hajlandó engedni, hogy az ő masináján lépjek be a mailboxomba, hanem előbb át kellett küldenem az ő címére a kinyomtatni való levelet, és csak miután szépen megnyitotta a levelet ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint amelyekkel én is tettem volna, volt hajlandó rácsapni a Print gombra.

Az újságírót majdnem elütötte Gael Monfils egy Alfa Romeóval. De tényleg!

Anna-Lena Grönefeldnek tartozom egy bocsánatkéréssel. Ő ugye az a német csaj, aki 2006-ban már tizennegyedik volt a világranglistán, aztán sikeresen összeomlott, kirúgta az edzőjét, kiesett a legjobb százból, majd egy évre eltűnt, mint az aranyóra. Amikor tavaly májusban bejelentette, visszatér, nem sokan bíztak benne – én sem. Játszott ugyanis a Római-parton a mi kis WTA-tornánkon, és sok mindennek kinézett, csak teniszezőnek nem. Leginkább egy tenyeres-talpas pincérnő benyomását keltette az Oktoberfestről, ha ütő helyett tizenegy söröskorsó lett volna a kezében, hát a szeme se rebben senkinek. Aztán az US Openen a tizenhatba jutott, és azóta már a legjobb ötvenbe is visszakerült.

Most meg két szettben leütötte Amélie Mauresmót, akinek pedig az egész Chatrier-pálya veszettül szurkolt. Grönefeld azonban határozottan sokat szálkásodott, és olyan keményen és pontosan ütött, mintha megint 2006 lenne. Mauresmónak nem is tetszett a dolog, küszködött, nem is volt valami agresszív, aminek az lett a vége, hogy már az első körben kiesett – 2001 óta először csúszott meg először ilyen korán Grand Slamen. Szegény.

GIRLSPOTTING

Ez most tényleg csak spotting, a szó klasszikus értelmében: esküdni mernék, hogy Anasztaszja Miszkinát láttam a sajtóközpontban. Igen, azt az Anasztaszja Miszkinát, aki 2004-ben éppenséggel nyerni tudott itt Párizsban. És most is egészen jól néz ki, pedig már két éve visszavonult, és egy éve anyuka. Még csak 27 éves. És ebben a mostani mezőnyben sem lenne esélytelen.

SOUNDTRACK OF OUR LIVES

Épp egy londoni Sex Pistols-koncertet adnak itt valami zenetévén (ah, Brixton Academy, 2007. nov. 10.), zseniális az első pillanattól az utolsóig. Johnny Rotten százéves és még mindig megőrjít mindenkit szakállas ősöreg punkoktól a hamvas kislányokig, amint azt a tavalyi Szigeten is mindenki láthatta. Best fucking band ever.

A NAP FRANCIA MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

Kedves taxis úr, értékelem a Rockenbauer Pált megszégyenítő természetjárói és idegenvezetői elhivatottságát, de a Rue de Paris konkrétan a másik irányban található, mint amerre az imént fordulni szíveskedett.

MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

A Rue Fessard nevű utcán kell végigtalpalnom a Garrostól a szállodához. Namármost itt a házak földszinti ablaka kábé térdmagasságban kezdődik, és fejmagasság fölött ér véget. A franciák pedig este nyitva tartják ezeket az ablakokat. Legalább három lakásba konkrétan beléphettem volna az utcáról az ablakon át. Nem sokat izgatják magukat a privát szférájuk miatt.

Hát, megölték a Ferdinándot

Kedves Emberek!

Nincs semmi ok nélkül. Elnézést a késedelmes jelentkezésért, az az igazság, hogy hétfő reggel óta már itthon vagyok, azóta meg...

Csak egy hétig tartott a kaland: Ágika is kiesett, ráadásul az első Garrosukról tudósító újságírók csak az első kilenc napra kapnak akkreditációt, ez így együtt abrupt végét jelentette a kinttartózkodásnak.

Éshátúgyhogy ez történt, folytatás jövőre ugyanitt. Még sok írnivaló van szerencsére.

(Illetve ha valaki tud olcsó/ingyen szállást Flushing Meadows vagy a Melbourne Park környékén, szóljon.  Meg az is, aki támogatni szeretne egy szakmailag és emberileg is magas színvonalon elkészített, professzionálisan szerkesztett, egyáltalán minden szempontból tökéletes blogot, de nem talál olyat, és ezzel is beéri. Apróhirdetés rovatunkról talán ennyit, just kidding.)

Köszönjük a figyelmet, remélem legalább annyira élveztétek olvasni, mint én írni.

Come on, dagi!

Egy jó és egy rossz hírrel kezdődött a szombati nap: a jó, hogy megjavították a sajtóközpont második emeletén a 7up-automatát, a rossz, hogy megjött a spanyol kolléga, akinek a pultját, fiókját és televízióját bitoroltam az elmúlt hat napban, így mostantól nekem is az első Garrosukra látogató páriák vándoréletét kell élnem, míg nem intézek magamnak egy pultot.

A Kuznyecova–Petrova meccsre nem érdemes szót vesztegetni (a végén inkább Ági edzését néztem a zártláncú tévén), utána azonban nehéz szakmai döntés kellett meghoznom: Wawrinka–González, vagy Hewitt–Ferrer?

Wawrinkát egyrészt kedveljük (nem mintha nagy jóstehetség kellett volna ehhez, de megmondtam két éve, hogy jó lesz, most már top tízes), másrészt Gonzáleznek van a legjobb tenyerese a férfimezőnyben, ha van kedve játszani, úgyhogy volt fantázia ebben a párosításban is. Aztán mégis Hewitték mellett döntöttem.

Ez kábé egy óra hosszáig hatalmas baromságnak tűnt. A nagy Lleyton ugyanis egyrészt csípősérüléssel bajlódik (mint X éve mindig), másrészt korrekt kis pocija van (ez akkor derült ki, mikor megtörölte az arcát a pólójával és nem épp a várt kockahas villant elő), harmadrészt sokáig úgy tűnt, nem is érdekli az egész. 6:2, 2:0-ra égett már, és egy nyomorult „Come on!” nem hagyta el az ajkát, a legdurvább véleménynyilvánítása egy szolid „Damn…” volt. Mellesleg pályát se találtak az ütései.

Aztán mikor már azt hittem, még háromnegyed óra, és mehetek Wawrinkáékat nézni, Lleyton egy picit belejött, az addig parádézó Ferrer kicsit visszaesett, és hirtelen izgalmas lett a meccs. A közönség is megszerette a korábbi világelsőt, ment a nagy lleytonozás, és Hewittból hirtelen előjött a küzdeni akarás. Egy váratlan fordulattal elkezdett küzdeni a labdákért, a tessék-lássék visszacsapkodott tenyeresekból jól helyezett előkészítő ütések lettek, a legendás kétkezes fonák ismét megvillant párszor, néhány alkalommal pedig már Ferrert sajnálta az ember, amikor becsalták a hálóhoz, majd tökéletes megoldással leröptézték vagy átemelték. (Közben ne felejtsük, ez az a Ferrer, aki talán Nadal mellett a legjobban mozog, vált irányt, és üt el salakon, és eddig mindenkit agyonvert, aki szembejött, nemhogy egy rokkant, fénykorától messze lévő ausztrált.)

Hewitt végre „Come on”-ozott is egy-kettőt a rajongói gyönyörűségére (mindenki más utálatára, nem csoda, hogy sokan nem szeretik), nem is hibázott annyit, míg Ferrert picit felhúzta, hogy nem csak a nép tüntet ellene (szettben maradásért szerválva nagyobb füttykoncertet kapott, mint egy főpolgármester a nemzeti ünnepen, épp csak tojással nem dobálták meg), de a bíró sem ítélt mindig neki kedvezően a kétes helyzetekben. Dühöngött, hol magával kiabált, hol a nagyvilággal, hol kiintett a közönségnek – az nem volt egy nagy ötlet –, és elbukta a következő két szettet, pedig a harmadikban is brékelőnye volt. A negyedikben aztán elment 4:1-re (Hewitt nem bírta tartani a saját tempóját, ápolni is kellett), én meg ebédelni.

(Intermezzo: az akkreditáltak kantinja nem a változatos étlapról híres: a lazacot inkább passzolom (utálom, sorry), a palacsintába sütött nemtudommilyen hús minden, csak nem gusztusos, a bolognaival három vagy négy napja csúnyán befürödtem, kacsasültet meg nem lehet mindennap enni, úgyhogy Béres Alexandra-napot tartottam: saláta és krumpli, majd eper és joghurt. Meglepően jó volt, lehet, hogy változtatok a táplálkozási szokásaimon.)

Mivel a kajálda a Lenglen-pálya lelátója alatt van, azaz egy perc alatt fel lehetett érni a sajtóhelyre, és a két fiú is elhúzta valamennyire a negyedik szettet, pont felértem az ötödikre.

Izgalom, feszültség és hangulat tekintetében a Garros eddig általam látott legjobb játszmája volt. Mindketten a legjobbjukat hozták, kapartak, küzdöttek, ütöttek, vágtak, brillíroztak, bravúrkodtak, és (asszem) 3:3-nál Hewittnak kétszer is bréklabdája volt – ha megcsinálja, kábé az övé a meccs. Na, ekkor ütött ziccerben, tenyeresből akkora hálót, hogy az ember nem hitt a szemének. Ferrernek meg több se kellett, egy brék még kiszaladt a kezéből, és végül 6:2, 3:6, 3:6, 6:3, 6:4-re nyert, de a Lenglenen úgy ünnepelték Hewittot is, mintha nyert volna. Pedig nem.

Ezzel együtt megdicsérem: a meccs elején eldöntöttem, hogy irtózatosan le lesz húzva, buta sörhasú ausztrál, aki azzal együtt, hogy sérült, rég rájött egy alapos költség-haszon elemzés után, hogy akkor jár a legjobban, ha nem extra mennyiségű munkával, pusztán az istenáldotta tehetségének köszönhetően is ellébecol a 15-25. hely környékén a világranglistán, pénze, ideje, hobbija megvan, hova törje magát. Így visszagondolva ez nyilván egy ritka ostoba meglátás volt részemről, de az első szettből tényleg ez jött le. De aztán csak kikerekedtek a dolgok.

(Egyébként a másik meccsel se jártam volna rosszabbul. Wawrinka kis küzdéssel megnyert két szettet, majd González nagy küzdéssel hármat – aki látta, aszerint az se volt semmi.)

Utána egy Monfils–Melzer meccs jött, amelyikből alig láttam valamit a vad dolgozás közepette, de akármikor felnéztem, Franciaország válasza Coolióra éppen valami jó nagy vadságot művelt: hol elvetődve szerzett pontot és hengergőzött a salakban, hol az ütője repült ki a kezéből, át a másik térfélre – ráadásul a végén tényleg óriási játékkal nyert 4:6, 7:5, 4:6, 6:0, 6:2-re.

Mire ennek vége volt, elcsíptem negyedórát Federer Mario Ancic elleni oktatófilmjéből (a csávóban nem az a legfélelmetesebb, ahogy teniszezik, hanem amilyen könnyedséggel, hülye szó, de légiesen mozog, üt, meg minden). Különösebben nem kedvelem Rogert se, de ő a király.

Végül az est fénypontja, Szávay Ági meccse, úgyis tudja mindenki, mi történt. Ágika próbálkozott, hol jobban, hol kevésbé, de az igaz, hogy a cseh Petra Kvitová (egy kissé tenyeres-talpas, görnyedt, de erős lány) tíz labdamenetből legalább hétszer úgy teniszezett, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Kár a vereségért, főleg amiatt, hogy az észt Kaia Kanepit még el lehetett volna kapni a tizenhat között… Ági sem volt nagyon letörve, a jobbtól ki lehet kapni, és most Kvitová jobb volt.

Más kérdés, hogy az első szett rövidítésében, 5–1-nél meglehetett volna a szett, ez szinte biztos. Ha engem kérdeztek, a térfélcserénél az egyik rosszarcú vonalbíró delejezte meg Ágit: szembe ballagtak egymással, és ez a csúf francia folyamatosan fixírozta a mi lányunkat (és …próbálok finoman fogalmazni… nem az arcára fókuszált, inkább valamivel lejjebb). Aztán mikor elhaladtak egymás mellett, vágott egy „hűazanyja”-jelentésű fintort, kicsit összevonta a szemöldökét, viszont Ági onnantól nem szerzett pontot.

GIRLSPOTTING

Terrible news, everyone: szombaton egy sosemlátott jó teniszező csajt sem fedeztem fel (nem kellett volna férfimeccseket nézni egész nap, ja). Ellenben – ezt már régen meg akartam jegyezni – a jegyszedő-, és a pultoslányok valami hihetetlen érzékkel lettek castingolva. Legfeljebb a Singapore Airlines-nál lehet még ilyen szigorú a stewardessek kiválasztása, de ott már az önéletrajzhoz csatolni kell egy öt évnél nem régebbi dobogós helyezés igazolását az Ázsia szépe-bajnokságról. Próbálok képet szerezni/csinálni, kitartás.

EGY HELY PÁRIZSBAN, AHOL KEVESEBB A TURISTA, MINT AZ EIFFEL-TORONYNÁL, PEDIG NEM ROSSZ EZ SE

A Cimetiére de Montparnasse egyáltalán nem olyan népszerű temető mint a pére Lachaise. (Halkan mondom, az év szókapcsolata mellett haladtál el teljesen figyelmetlenül, kedves olvasó.)

Itt ugyan nem Balzacok, Proust-ok, Gericault-k, Bizet-k, Maria Callasok, Modiglianik, Piafok nyugosznak (nem beszélve holmi Jim Morrisonról, pfff, most legyen Break on through to the other side a föld alól), de azért van itt Halász Gyula, Baudelaire, Sartre, Beckett, Gainsbourg, Susan Sontag (szóval az underground popkultúra még erősebb is), ráadásul jobb a fekvése, közel a Tour de Montparnasse meg a Starbucks meg a Rodin-múzeum, és hangulatosabb is (ja, egy temető), mint a nagy testvér. Kellemes délutáni őgyelgéshez ajánlott, frissen megismert kicsit fura bölcsészlánnyal első randira is kitűnő.

A NAP MAGYAR MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

„Ugye nem bukod el 5–1-ről a rövidítést? Ugye? UGYE???”

MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

A mexikói hullám jó dolog. Nem Acapulco Beachről beszélek (bár nyilván az se rossz), hanem a lelátón körbefutó felállós-leülős, ordítós, ollézós hullámról: hatalmas poén, imádom. De kedves testvéreim a Phillipe Chatrier-pálya lelátóján – azért mégse labdamenet közben…

Nem volt jó Williamsnek lenni Párizsban pénteken

Ilyen az újságírás (meg ilyenformán a blogírás) varázsa: írtam egy nem különösebben rövid bejegyzést a két mai napi kedvenc játékosomról (Dominika Cibulkováról és Eduardo Schwankról, nevezetesen, az egyik már búcsúzott is, a másik záros határidőn belül fog), erre kiesik mind a két Williams-nővér ugyanazon a napon – hát ezek után nem valami érdekes két félig se ismert teniszező. Sebaj, eltesszük napközbenre extrának.

(Ráadásul azóta bőven reggel lett, mire mindennel végeztem: a szállodában hol van net, hol nincs, de leginkább nincs. Igyekszünk jobban sietni máskor.)

Úgyhogy Williams. Venus az egyszerűbb eset: sose volt egy salakmenő, egyetlen döntője van 2002-ből (na, ki verte meg? Csak nem Serena?), amúgy egy pár negyeddöntő, semmi extra. Most se kezdett jól, már a veterán izraeli Tzipora Obziler is megszorongatja, és amikor az ember megszorongattatik a veterán izraeli Tzipora Obziler által, ott azért már van ok az aggodalomra. Mindegy, a második körben a selejtezős tunéziai Selima Sfar („How the hell did she even get thiS FAR” – viccelődik bennem a szunnyadó angol szakos) azért megvolt könnyen, de Flavia Pennettáról lehetett tudni, hogy nem lesz könnyű falat. Mégiscsak van öt salakos WTA-tornája, és tavaly októberben is megverte Venust.

Meg most is. Olyan nagyon sok mindent nem is kellett hozzá tennie: az amerikai hiába brékelte meg az elején, aztán zavarba ejtően pocsékul játszott, sokat hibázott, és négyszer vesztette el a szerváját, a jóég tudja, hogyan. Talán az lett volna a legjobb, ha az első szett végén abbahagyják a meccset, de dacolva a sötétséggel (már bőven szürkület volt, alig lehetett látni, a vonalbírók lőttek is érdekeseket) még befejezték. (Venust megkérdezték utána, miért nem kérte, hogy folytassák másnap, világosban: „Csak.”)

Illetve Pennetta befejezte. Tudom, nehéz, de képzeljék el azt, amikor egy hatszoros Grand Slam-győztes, volt világelső vagy a pályát se találja el, vagy ha igen, akkor a T-vonalon esnek le a labdái. Az az egy-két jó megoldás, amit összehozott, meg kevés volt: Pennetta vérszemet kapott, szurkolt is neki a még a centerpálya lelátóján maradt párezer ember, úgyhogy zavarba ejtően simán nyert végül (7:5, 6:3). Venusnak még egy nyamvadt bréklabdára se futotta a második szettben.

Serena más káposzta: neki eddig egész jól ment (idén is en bloc, meg a Garroson is), csakhogy a szlovén Srebotnik ellen (akivel már meggyűlt egyszer a baja idén) semmi se sikerült neki: olyan volt, mintha fejben másutt járna (bár ő ezt erősen cáfolta, szerinte az ellenfél volt túl jó). Mindegy: ő is baromi sokat hibázott, olyan labdákat ütött ki a pályáról, amiket álmából felkeltve beüt máskor, Srebotnik meg úgy küldözgette ide-oda a pályán, ahogy a nagy könyvben meg van írva, úgyhogy végül is ő is két szettben kapott ki (6:4, 6:4).

A nővérek anyukája és egyikedzője és menedzsere és minden egyebe, Oracene Price volt a leginkább letörve amúgy (jobban, mint a lányai): „Még rá kell jönnöm, mi történt” – ezt tudta sóhajtani. Kicsit tényleg olyan volt, mintha mindkét Williams megunta volna Párizst, és ment volna már vissza Flordiába. Ők se a régiek, na.

(Basszus. A francia valahányas adón King Kong épp együtt műkorcsolyázik a szőke főhősnővel. Peter Jackson mit képzelt? Úristen.)

Egyébként egészen szórakoztató nap volt a pénteki: hogy csak egyet mondjak, Szávay Ágiék simán nyerték a párost. Sokat mókáztak a pályán, láthatóan élvezték, hogy 6:4, 6:1-re nyernek (bővebbet természetesen az újságban találnak önök), de a legszórakoztatóbb a meccsen az a piros pólós, kamionos sapkás, leginkább az álbajuszt ragasztott Galla Miklósra emlékeztető félőrült volt, aki az ellenfélnek, Stéphanie Foretznek és Olga Szavcsuknak szurkolt minden térfélcserénél. Pont mögéjük ült be, és ötvenszer beüvöltötte a fülükbe eszement hangosan, hogy „Alléz, Stéphanie, alléz, Olga” (ezt megcsinálta 4:6, 0:5-nél is, nyilván örültek neki), de a legszebb az volt, hogy egy darabig Oliviának szólította Szavcsukot, és Foretznek kellett hátraszólnia neki helyesbítés végett.

Aztán elbúcsúzott szegény Gustavo Kuerten is, ismét: párosban egy alig jegyzett román kettőstől kaptak ki három szettben Sebastien Grosjeannal. A háromszoros egyéni Garros-győztes Guga ugyan próbálkozott becsülettel, és minden jó megoldásnál ünnepelte is párezer ember (rengetegen zsúfolódtak be a hármas pályára), szóval szeretik még mindig, abban nincs hiba, de néhányszor elég furcsán nyúlt a labdához – ezzel együtt a meccs után megint úgy ünnepelték, mint ha legalábbis ingyen fánkot osztott volna. Én meg elmondhatom, hogy ott voltam az utolsó meccsén.

Láttam egy keveset Rafael Nadalból is, aki zsinórban harmadszor játszott balkezes ellenféllel, de a finn Jarkko Nieminennek se volt sansza ellene (6:1, 6:3, 6:1). Rafa minden labdáért úgy harcol, mint akit megtámadott a Marija Kirilenko Fan Club funkcionális analfabéta frakciója és az életéért kell küzdenie, pedig ez még csak a harmadik kör. Szettet se vesztett még, és ha bírja erővel (meg a talpán lévő, ritka gusztustalan vízhólyag se veszélyezteti), nem tudom, ki verhetné meg. Majd a szombati Federer–Ancic meccsen kiderül: már nagyon várom.

GIRLSPOTTING

Ami Patty Schnydert és Marta Domachowskát illeti (igen, minden értelmes kérdésre válaszolunk), előbbi igazából deréktól lefelé van nagyon rendben, amúgy közelről olyan furán kislányos egy kicsit. Domachowska más tészta: ő épphogy asszonyos, ami 22 évesen kicsit furán hangozhat, de szemtől szemben simán mondaná harmincnak az ember – viszont szépnek határozottan szép. És teljesen ismeretlen is: épp jött ki a játékosok pihenőjéből, amikor valami híresebb versenyzőnek kellett volna kijönni, és szegény alig tudta átverekedni magát vagy 40 autogramkérő kicsi és közepes gyereken. Mindezt anélkül, hogy bárki az Australian Open nyolcaddöntősének orra alá dugott volna egyetlen nyomorult fecnit. Jó, nem lehet mindenki Ana Ivanovics, de láttam én már embereket fotózkodni Karin Knappal is (ő egy olasz teniszező…).

A mai kedvencünk Alizé Cornet (a piros sapkás), a franciák 18 éves reménysége (tavaly juniorbajnok ugyanitt), aki épp akkor döngetett el mellettem igen elszántan a Lenglen-pálya alatti folyosón, amikor kifelé jöttem a Nadal-meccsről. Szegény aztán kikapott Agnieszka Radwanskától, de párosban még lehet neki szurkolni, már csak azért is, mert a svájci-magyar Bacsinszky Timivel nyomják együtt.

Az amatőr kategória bajnoka pedig az a szépségkirálynő külsejű hölgy, aki a szemem láttára varázsolta elő az akkreditációs kártyáját az egyébként sokat ígérő dekoltázsából.

A NAP FRANCIA MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

„Kedves kolléga, megtenné, hogy visszaadja a széket, amin eddig ültem? Csak ebédelni ugrottam el, nem örökre.”

MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

Minden francia, akivel ma dolgom volt, rendes volt. WTF?

Mélyreható szakmai elemzés az edző-tanítvány kapcsolatról, különös tekintettel Szávay Ágnesre

A csütörtöki nap fénypontja Szávay Ági meccse volt, amire előbb négy órát kellett várni, majd újabb másfelet, de aztán csak elkezdődött, és csak megnyerte.

Ide megírtam, amit ezzel kapcsolatban tudni érdemes, de mellette egy dolgot szeretnék megjegyezni, amit most volt alkalmam jól megfigyelni, miután Kuhárszky Zoltán (Ági edzője, just in case) pont srégen mellém ült le: edző és játékos kapcsolatát.

A Grand Slameken ugyebár nem lehet – szép magyar szóval – kócsolni, azaz edzői tanácsokat adni meccs közben. A játékosok azonban mindig tudják, hol ül a tréner, és vagy tökéletes jelrendszert dolgoznak ki, mint Sarapova és az apja, vagy az alkalomszerű kommunikációra hagyatkoznak. Minálunk az utóbbi a helyzet: Ági általában akkor nézett ki Tücsire (márhogy Kuhárszkyra), ha a sors épp kibabrált vele egy hálóról felpattanó labda, egy furcsa vonalbírói ítélet, vagy Lisicki egy-egy foghatatlan elütése formájában. „Látod, én mindent megpróbálok, és ez a vége” – mondta nem egyszer Ági tekintete, de egy-egy „Gyerünk!”, „Hajrá!”, vagy „Tovább!” (extrém esetben ezek kombinációja) általában helyre billentette a lelki egyensúlyát, és (tudom, hogy ez most hülyeségnek hangzik) utána mindig jobban is ment neki egy kicsivel.

Az edző másik feladata a szakmai támasz nyújtása: amikor semmi sem sikerül, egy „Támadd meg a második szerváját!”, egy „Tedd pályára az elsőt!”, vagy egy „Bátrabban!” meghozta az eredményét: az első szett közepén Ági rögtön könnyebben hozta az adogatójátékait, amikor nem próbált túl sokat kihozni a szervájából, a második felvonás hajrájában pedig azzal sikerült megbrékelnie Lisickit (és ezzel végül behúzni a meccset), hogy valóban keményebben, agresszívebben játszott az edzői utasítás után. Egyszóval úgy néz ki, működik a varázslat. Reméljük, szombaton, Petra Kvitová ellen is működni fog.

A nap második legfontosabb eseménye: Marat (a mi Maratunk, az én Maratom, az Isten, A Teniszező Aki A Legnagyobb Zseni És A Legnagyobb Barom Egyszerre, Marat, a Tajga Tökfeje, az Urál Ura, Moszkva Mészárosa, a Tenisz Dosztojevszkije és Muszorgszkija egy személyben, aki nagyobb hős, mint Ötvös Csöpi és Chuck Norris szerelemgyereke, egyszóval – Szafin, még egyszer bírja ki mindenki, többet úgyse írhatom le) sajnos csúful elbukott. Az első szettben még partiban is volt Davigyenkóval (aki egyébként baromi jó passzban van, vigyázó szemüket vessük rája is – mondjuk fejben valószínűleg simán szétesik az elődöntőre), csinált is szép dolgokat, aztán elszúrt három szettlabdát, amitől elment a kedve – így meg Kolja már sokkal jobb, mint ő, szomorú ez. Ha rosszmájú akarok lenni (márpedig akarok), elképzelhető, hogy ezúttal egy Davigyenko-győzelemre érte meg tippelni az interneten, vagy Koljának ezen múlott a hatos kötése…

Ha már a tippmixgyanúba keveredett teniszezőknél tartunk (mindenki ártatlan amúgy, Davigyenko is, ezek csak rosszindulatú híresztelések), csak súgva jegyzem meg, hogy David Nalbandian két simán nyert szett után ki bírt kapni a semmiből előkerült francia Jeremy Chardytól. Hogy ennek mennyi lehetett az oddsza (vagy hogy írják) a második játszma végén… Mondjuk a 21 éves Chardy jó volt, tüzelt, mint az ágyú, Nalbandian meg hajlamos ekkorákat bukni – ezért szeretjük.

Fabrice Santorót másért szeretjük: a Mágus 36 lesz decemberben, ő tartja a Grand Slam-részvételi csúcsot (egy szolid 63-mal), legendás a 7–2-es győzelem-vereség mutatója Szafin (illetve Marat! A mi Maratunk! Woohoooo!) ellen, verte már meg Agassit, Samprast, Federert, Beckert, Edberget…, és általában utálnak ellene játszani az éljátékosok, mert bármire képes. A csoffadt kétkezes tenyerese önmagában egy élmény, és mindent meg tud csinálni a labdával. Csak sajnos ő se lesz már fiatalabb, és a 175 centije sem arra predesztinálta, hogy a csúcsformában lévő David Ferrer ellen is vitézkedjen. Szaladgált jobbra-balra a spanyol labdái után öt méterrel a vonal mögött, természetellenes mozdulatokkal kapart vissza mindent, ráadásul sokszor az alapvonalra, és ha egy-egy labdamenetben át tudta venni az irányítást, azt öröm volt nézni. Egy hosszú alapvonal-háború végén például egy váratlan ejtéssel becsalta Ferrert a hálóhoz, az valahogy bedöngetett és épphogy visszapasszírozta a labdát, erre úgy emelték át, ahogy csak a gonosz edzők szokták azokat a tanítványaikat, akiket csak a pénzért tanítanak. Ellenben Santoro 6:0, 6:1, 6:0-ra kapott ki, és mikor egyetlen egyszer hozta a szerváját, az egész centerpálya úgy ünnepelte, mintha legalábbis megnyerte volna a Garrost, a harmadik szettben 0:5-nél pedig már a Marseillaise-t énekelték neki.

Korábban bejelentette, hogy valószínűleg ez volt az utolsó Garrosa, mert már túl öreg ehhez a mókához – kár érte, még egyet elveszítünk a nagybetűs Játékosok közül.

(Ferrer amúgy szívdöglesztő formában van, úgy adogat, mint a gép – kábé 80 százalékkal jönnek be az első szervái –, szinte nem is hibázik, az első két meccsén összvissz egy bréket csináltak rajta, és ha tudja ezt a szintet tartani, kinevezem titkos esélyesnek.)

GIRLSPOTTING

Rossz hírem van: Marija Kirilenko=overrated. Túlértékelt, ja.

Tudom. Én se hittem el. Megnéztem egy sajtótájékoztatón, és gyanús volt. Ma belenéztem a meccsébe, és nem akartam hinni a szememnek. Megnéztem utána a sajttájon. És akkor leesett. Hiszen ez a nő legfeljebb átlagosan szép! Helyes, persze, korrektül néz ki, de azt a hype-ot, ami körülveszi (elég megnézni az NSO-s szavazást a Garros előtti héten) nem tudom mire vélni. Egy volt barátnőm húga például alig nézett ki máshogy (legalábbis arcra). Semmi extra. Hát, ledőlt egy bálvány. Sajnálom. Tudom, hogy nem könnyű most, nekem se az.

A NAP OROSZ MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

„Kolja, basszus, legalább hagynád kibontakozni az én Marat barátomat…”

MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

Mocskos pékávé, sálálálálá, mocskos pékávé, sálálálálálá – mondhatnánk a közkedvelt rigmussal (eredetileg egy Barackca-szám, ami egy unalmas punkegyüttes, de ez a hozzájárulásuk a populáris kultúrához mindenképp örökérvényű). Este negyed tíz, mindenki most megy haza a Garrosról, úgyhogy a 10-es metróra a szokásos három-négy perc helyett… kilencet? Anyám. Kilenc percet kell várni. Eddigre Párizs népességének 15 százaléka ácsorgott a peronon. Azt hittem, ilyesmi csak Pesten volt lehetséges a Népstadionnál, amikor még 30 meg 45 ezren jártak válogatott meccsre.

EGY HELY PÁRIZSBAN, AHOL KEVESEBB A TURISTA, MINT AZ EIFFEL-TORONYNÁL, PEDIG NEM ROSSZ EZ SE

Arc dé Triumph. A Diadalív. Rajta van minden képeslapon, bárki álmából felkeltve le tudja rajzolni – baromi népszerű látványosság, nem ok nélkül. Napóleon 1806-ban adta ki a parancsot, hogy építsenek egy ilyet, de már megszökött Elbáról, visszatért, elverték Waterloonál, és Szent Ilona szigetén bőven meg is halt, mire az impozáns (időközben az aktuális széljárás szerint vagy hatszor áttervezett) alkotmány 1836-ban elkészült. Rengeteg szoborral és felirattal van ékesítve (utóbbiban benne van a későbbi 60 év termése), Napóleon majdnem 150 csatájától és több mint 600 francia tábornokról megemlékezve. 50 méter magas, 47 széles, a belsejében lift, lépcsősor és galéria, tetején kilátó, ahonnan el lehet nézni a Champs-Elysées egyik végétől a Défense-negyedig, ahol a Grand Arche – amire majd kitérünk, a legkirályabb újkori építmények egyike, ha engem kérdeztek – szépen ellenpontozza a Diadalívet.

A hozzám hasonlóan elvetemült, gonosz embereket ez azonban csak művészettörténeti szempontból érdekli, a Diadalív teteje ugyanis csúcsforgalomban a mindent átható történelmi térerőtől függetlenül óriási móka. Alatta-körülötte egy kb. hatsávos körforgalom tanyázik ugyanis, mindenféle lámpa vagy útburkolati jel nélkül, ráadásul ezen a ponton a jobbkézszabály is inkább csak mint érdekes mellékkörülmény vetődik fel – nyilván az én szegénységi bizonyítványom, de egy félórán át bármikor elnézem felülről a Place Charles de Gaulle-on körbe-körbe szerencsétlenkedő hangyákat. Főleg a két busz közé szoruló kisautók, és a halált megvető bátorsággal szlalomozó, majd a kijáratot elvétő motorosok látványa szórakoztató – kiváló Sim City-életérzés. Karambolozzatok, bolondok!

(Állítólag hét percenként van egy koccanás, és a francia biztosítók nem fizetnek az itt elszenvedett balesetekre. A képek nem most készültek, hanem két éve, de most is ez megy.)

Frankofilok öröme

A szerda programja nagyrészt meccsnézés volt – hiába volt hetvenvalahány találkozó, most valahogy nem volt olyan izgalmas a nap, mint az eddigiek. Ha francia lettem volna, nyilván jobban élvezem, a házigazdák ugyanis amolyan franciásan lubickoltak az élvezetekben – aki hozzájuk hasonlóan óhajt cselekedni, annak ajánlom a következő három bekezdést, a többiek görgessenek lefele hamarjában.

Délelőtt még nem volt épp boldog a hazai tábor: kiesett a tavalyi wimbledoni döntős, effektíve azóta is abból élő Marion Bartoli, de az ő búcsúja azért minimum benne volt a pakliban: nincs is formában, nem is egy nagy salakistennő – ettől még az ausztrál Casey Dellacquát legyőzhette volna. Lleyton Hewitt közben agyonverte a szintén tökre gall Nicolas Mahut-t, de a gondos szervezők azért gondoskodtak róla, hogy bármekkora baj is van, mindenképp legyen francia továbbjutó, merthogy délután Gael Monfils Arnaud Clément-nal játszott a centerpályán. (Monfils nyert egyébként, szimpatikus fekete fiú, ahogy Vitár Robi bácsi mondaná, botrány tehetséges, csak nagyon hullámzó a játéka.)

Közben a Lenglen-pályán Paul-Henri Mathieu vitézkedett, akit minden szurkolója a francba küldött az első másfél óra után, addigra ugyanis 6:2, 6:1-re égett, és úgy tűnt, a franciák harmadik titkos esélyese (az egyaránt visszalépett Richard Gasquet és Jo-Wilfred Tsonga után) is bedobja a törölközőt. Őszintén szólva nem tudom, hogy szedte össze magát, de 4 óra 31 perc alatt fordított valahogy – kellett hozzá a dolgot először értetlenül szemlélő, majd megijedő, végül a megváltoztathatatlanba beletörődő spanyol Óscar Hernández is. Lényeg a lényeg: Mathieu győzelménél olyan üdvrivalgás tört ki a lelátókon, hogy abba a sajtóközpont ablakai is beleremegtek. Utána azt mondta, lelki szemei előtt már megjelent, hogyan megy haza egy 6:2, 6:1, 6:0-val (mit mondjak, nem csak az ő lelki szemei előtt…), aztán próbált kikaparni egy szettet, majd mindig a következő pontra koncentrálni – sablonos szöveg, de eszerint működik.

A lányoknál felemásan zártak este a rokonszenves gallok: Mathilde Johanssont leradírozta Serena Williams, a 18 éves, kimondottan kedves és cserfes (hát még ha érteném is, mit beszél) Alizé Cornet viszont az argentin Gisela Dulkóval akadt el döntő szett 3:3-nál a sötétedés miatt – és akkor talán ennyit a franciákról, pedig kihagytam közülük vagy féltucatot.

Na, a frankofil közjáték után ugorjunk a lényeghez: a mi Maratunk, az én Maratom, az Isten, A Teniszező Aki A Legnagyobb Zseni És A Legnagyobb Barom Egyszerre, Marat, a Tajga Tökfeje, az Urál Ura, Moszkva Mészárosa, a Tenisz Dosztojevszkije és Muszorgszkija egy személyben, aki nagyobb hős, mint Ötvös Csöpi és Chuck Norris szerelemgyereke, egyszóval – Szafin.

A mi Maratunk (az én Maratom, az Isten, a Teniszező Aki satöbbi) a monacói Jean-René Lisnard-ral játszott az első fordulóban, ami teljességgel érdektelen információ lenne, ha Lisnard nem lett volna Magyaroszágon a monacói válogatottal , és Bardóczky Kornél nem játszott volna vele négyszettes, gyilkos meccset, ami a harmadik szett vége előtt nem sokkal még Kore kezében volt.

Namost, Lisnard-nak egyrészt azóta kinőtt a haja, másrészt az első szettben (ami mondjuk még kedden volt) rövidítésben elverte a mi Maratunkat (az én Maratomat, az Istent és a többieket) – és ezzel a csávóval Bardóczky simán partiban volt. Mondom, állati kicsi a különbség az első és a négyszázadik között a férfiteniszben.

Akkora különbség azért van, hogy a végén Marat (meg mindenki) simán nyert: a szervái még mindig ölnek (amilyen hangot ad az ütője a levegőben, az önmagában félelmetes: SUHHHH!), és olyan elütései meg rövidítései vannak, hogy hét nyelven beszélnek, tényleg. Viszont most is képes volt óriási homályságokra, és utána mérgelődött is, ahogy szokott, de ettől az ösztönös zseni még minden mozdulatán látszik. A második körben, Davigyenko ellen nehéz dolga lesz (ez óvatos megfogalmazása annak, hogy cipóra lesz verve), szurkolunk.

Ana Ivanovicsból csak egy szettet tekintettem meg: azt a mészárlást, ami Lucie Safarová ellen rendezett, egészséges lelkületű ember nem bírja sokáig elviselni – 6:1, 6:2, de szegény cseh kislányra nézve még hízelgő is az eredmény. Ivanovics per pillanat amellett, hogy dögösen néz ki, azt is tudja, hogy bármikor, bármilyen helyzetből üt milliméterekkel a vonal mellé – ha az eddig látottak alapján kéne jósolni, simán neki adnám az elsőséget.

Volt Sarapova-meccs is, izgalom a köbön, részletek az újságban. (Regisztrált felhasználóknak ingyenes, ha még nem tudná valaki.) Oda nem illett, de itt elmondom, hogy nem csak az orosz szépséget érte hideg zuhany a meccsen, hanem engem is, miután egy kedves néger hölgynek felborította a szél a poharát, és mivel előtte ültem, épp a nyakamba küldött két deci 7up-ot. (Az volt, direkt rákérdeztem, hátha víz. Hát nem.) Csak az vigasztal, hogy pár órával később ismét összefutottam vele, akkor is egy pohár cukros víz volt a kezében, és rá tudtam szólni, hogy azzal csak óvatosan. Értékelte.

Ja, délelőtt kikapott John Isner, akit ígértem, és akinek 206 centis magasságához halott zombigólem-szerű mozgás és furcsa stílusú tenyeres társul – na meg foghatatlan szervák. Ezekkel tartotta magát meccsben, meg volt egy szatyornyi jó röptéje meg pár tenyerese, amikkel küldözgette is Juan Ignácio Chelát (aki egy egész ügyes argentin: jó steaket csinál, meg korrektül focizik) jobbra-balra, de emellé annyit, de annyit hibázott (ugye ez az, amikor a gyilkos tenyeres nem talál pályát), hogy Chelának csak játékban kellett tartania a labdát. Emberünk emellett húsz bréklabdából cakkundpakk hármat ütött be, így két szett után hiába volt övé a meccs, 2:6, 3.6, 7:5, 6:3, 6:4-re kapott ki – alig három óra 27 perc alatt.

(Mellékesen jegyzem meg, hogy a Word nem ismeri a „zombigólem-szerű” kifejezést, ami komoly hiányossága ennek a remek programnak.)

Ez a 3 óra 27 perc pontosan négy nap alatt ment le: vasárnap a sötétedés miatt maradt el a fiúk meccse, hétfőn az eső mosta el, kedden csak félbeszakadt, szerdára pedig Isner teljesen elfogyott – sansza nem volt. Pedig a 23 éves, öt, az egyetemi bajnokságban töltött esztendő után a tavalyi US Openen berobbant amerikai rajongótábora igazán többet érdemelt volna: helyes, fejenként 4 évvel idősebbre sminkelt és öltöztetett amerikai kiscsajok, első látásra 14 és 19 év között, minden kategóriából – nagyon édesen tudják sikoltozni, hogy „Come on, John!” Állati lelkesen rajonganak és sugdolóznak, majd alélnak el, amikor a levonuló John rájuk mosolyog. Ezennel mozgalmat hirdetek: sokkal több édesen sikoltozó kiscsajt a teniszvilágba!

GIRLSPOTTING

A nagyobb a füstje, mint a lángja-szólást az ilyen helyzetekre találták ki, ezzel együtt itt van, megjött, máris: a jelenlegi női mezőny első aktmodellje, aki nem más, mint (mondhatom?), tehát nem más, mint (most fogom mondani), azaz személyesen a nagyszerű (hú, de izgatott vagyok), utolérhetetlen, fenomenális – Nuria Llagostera Vives.

Erre nem számítottatok, igaz? Nem, ez nem valami tengeri kisemlős latin neve, vagy valami eldugott üdülőfalu a Costa Braván. (Hol voltatok nyaralni, Józsikám? Spanyolba, Llagostera Vivesen, öcsém, hatalmas volt. Nem is volt drága, meg tudtunk fogni a kaján, mert vittünk két rúd szalámit.)

Nuria Llagostera Vives egy létező teniszező, 28 éves, 155 centi magas (illetve alacsony), ütővel, cipőben 53 kiló, jelenleg 82. a világranglistán (volt már 35. is), februárban WTA-tornát nyert Bogotában, a legjobb Grand Slam-eredménye egy negyedik kör a 2005-ös Garrosról, kedvenc filmje a Hatodik Érzék (a végén nyilván mindig meglepődik), szereti a focit, a lekváros kenyeret hagymával, és csehszlovák mesehősök képeivel díszített szalvétákat gyűjt. Az idén már ki is esett: Anna Csakvetadze három szettben verte éppen máma, ilyen a véletlen.

És ő az első aktmodell a jelenlegi női mezőnyben, hála a spanyol Interviu magazin májusi számának.

Viszont tök érdekeseket mond, kicsit más megvilágításba helyezi a másodvonalbeli teniszezők életét.

Hátrány, hogy alacsony, de jobban érzi, hova mennek a labdák, jó a fonákja (mármint az ütései, kis disznók), és fejben is nagyon egyben van a pályán. Idén a negyeddöntőig szeretett volna eljutni, de tudja, hogy nagyon egyenetlen a teljesítménye, mert nehezen viseli a folyamatos utazást. A pénz, amit a tenisszel keres, csak arra elég, hogy kifizesse a lakását Sabadellben (mert Barcelona túl drága neki), meg esetleg az edzőt – de azon nyolc másik játékossal osztozik. Volt egy csomó olyan verseny, amit hiába nyert meg, mínuszba jött ki. „Van egy csomó rettenetes torna, amin csak azért indul az ember, hogy javítson a ranglistáján valamit.” Kemény. Szerinte a kormánynak nem kéne adóztatni a sportolókat, mert azoknak rövid a pályafutása.

Aztán. Re: Dopping: van, aki bevesz valamit nátha ellen, és eltiltják két évre, más meg beszed mindent, de jók az orvosai, úgyhogy megússza. Viszont leszbikusból nincs több a mezőnyben, mint más sportágak esetében: magányos nők sok órát töltenek együtt, egy szobában, miközben nincs túl sok a férfiakkal közös verseny – úgyhogy adja magát a dolog. Hát, már ezt is tudjuk.

A NAP FRANCIA MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

„Nem tart attól, hogy ebben a nagy szélben felborul a pohara, asszonyom?”

MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

Egy ránézésre legalább 200 lóerős motorral miért a járdán kell suhanni? Nem érdekel,hogy este tíz van, és csak engem, meg két andalgó nyuggert ütsz el, akkor is az úton lenne a helyed azzal.

EGY HELY PÁRIZSBAN, AHOL KEVESEBB A TURISTA, MINT AZ EIFFEL-TORONYNÁL, PEDIG NEM ROSSZ EZ SE

Holnap lesz, ígérem. Csak megint késő van nagyon, ráadásul nem jutok el sehová, a Garrost leszámítva. Ajánlom addig is a Charles Michels-metrómegállót, valaki megkérdezhetné a minden este angyali nyugalommal ott üldögélő rastától, mit csinál. Én nem fogom.

"Love is in the air, everywhere I look around"

Hétfőn délután fél ötkor kezdett el tisztességesen esni (előtte is szemerkélt gyakorlatilag folyamatosan), így este hétkor a szervezők berekesztették a parádét, és az időjárás-jelentések nem ígértek sok jót másnapra sem. Az időjárás-jelentések nem tévedtek: mikor kedd reggel nyolckor felkeltem és kinéztem az ablakon, rögtön nagy nyugalommal fekhettem vissza: rohanni már nem kell. A meccsek előzetesen kiírt kezdési időpontjáról, 11 óráról így lemaradtam ugyan, de mivel szakadt az eső, szó sem lehetett délelőtti játékról.

Esőben kicsit más képet mutat a Garros: az előző napi, a Michael Jackson-koncertek első három sorát (mínusz a sikoltozó tinilányok) idéző tolongás valamelyest alábbhagy, egy darabig már viszonylag kényelmesen lehet csordogálni a teniszpályák felé az esernyőkkel takart, és Roland Garros-mintás esőkabátokkal felszerelt tömegben. A jegyüzérek sem olyan rámenősek, mint más napokon, és a hozzájuk hasonlóan rommá ázott kockás papírjaikon is kissé elmaszatolódott már a CHERCHE BILLETS / TICKETS felirat.

Mellettünk az autóforgalom is lassabban halad az Av. De la Porte d’Auteuil-ön, így az elszántabbak hosszasan próbálhatnak bebámulni minden Roland Garros-logós szürke Peugeot-ba a sötétített üvegen keresztül, és egy fejforma meg egy mobiltelefont tartó kéz alapján igyekeznek találgatni, melyik világsztárt sikerült épp elkapni. Ezt néha az üres, egy-egy játékosért a szállodába tartó kocsikkal is megcsinálják, aminek nagy csalódás a vége.

Nem csak az úttesten, de a beléptetőkapuknál is nagy a sor, és a hangulat sem valami frenetikus. Épp a világ nagyjából (N-A-G-Y-J-Á-B-Ó-L) legjobb teniszbírói mellett sikerül sorba állnom, a portugál Carlos Ramos vigasztalhatatlanul szidja az időjárást, de csak addig, amíg a francia Pascal Maria rá nem kezd irtózatos fahangon, és még azt is alulmúló kiejtéssel a „Love is in the air, everywhere I look around”-nótára. (Pascal Maria egyébként ennek ellenére komoly ember, kábé egymillió nagy meccset vezetett beleértve mindenféle döntőket, de ő volt a főbíró Andy Roddick és Junesz al-Ajnaui öt évvel ezelőtti, Melbourne-i maratonján is, ahol az amerikai 21–19-re nyert az ötödik szettben, így jutott a négy közé. Emellett Marat Szafin egyik ősellensége is ő, amint arról az alábbi videó is tanúskodik.)

A sajtóközpontban mindenki kedélyesen cseverészik, van, aki a Karib-tenger kalózai második részét nézi a tévén – hiába no, itt már a szakma krémje van jelen. Gyors váltás az időjárás-csatornára: délelőttre esőt, délutánra inkább zivatart jelez. Összenézünk a mellettem ülő spanyol kollégával – hosszú napunk lesz. A meghirdetett kezdési időpont félóránként pontosan harminc percet csúszik: délben fél egyre, fél egykor egyre, egykor fél kettőre ígérik a rajtot a hivatalból optimista szervezők. Mondjuk fölnézve az égre nem sok minden támasztja alá az optimizmusukat.

Végül kettő felé csak lesz annyi esőszünet (esőszünet – nudge, nudge), hogy el lehessen kezdeni néhány meccset. Mégiscsak illik megnézni Szávay Ági lehetséges ellenfeleit – meg hát érdekel is. Nos, az orosz Jelena Vesznyina és a német Sabine Lisicki első látásra teljesen csereszabatosak. Ugyanaz az adidas-kollekció (fehér pulcsi, neonrózsaszín szoknya), ugyanaz a hosszú szőke haj, ugyanaz a szemellenző – elsőre csak a copfjukról lehet megkülönböztetni őket.

(A blogíró ezen a ponton hangosan szidja magát, amiért nem hozott egy tisztességes fényképezőgépet. Szegény csajokat épeszű hírügynökség nem fotózza le, így viszont nem tudom illusztrálni a mondandómat. Mindegy, tanulunk az esetből. Bocsánat. Hol is tartottam. Jaigen.)

Egy idő után azért sikerül megtanulnom, melyikük melyik, és egész jó meccset is játszanak, bár sok hibával – nyilván kiszúrták a lelátón Szávay Ágit, és el akarják altatni a figyelmét. Ez Lisickinek megy jobban, amikor 3:6, 4:4-nél elkezd megint esni, már ember nem hinné el róla, hogy Nick Bollettieri legendás teniszakadémiáján pallérozódik.

Mielőtt lassan franciakenyér-hosszúságúra nyúlna ez a bejegyzés, innentől csak címszavakban, amit kell, majd a maga idejében kifejtem. Tehát. Megint esni kezd, megint sokáig tologatják a kezdést, megint elkezdenek játszani, megint esik, megint abbahagyják, akkor már végleg.

A második esőmentes szakasz azért érdekesre sikerül: miután szegény Amélie Mauresmo vért izzadt bizonyos ukrán Olga Szavcsuk ellen a centerpályán, a spanyol újságírók kezdik kissé elveszíteni a türelmüket. Ők ugyanis abban bíztak, hogy a korábbi világelső hamar lezavarja a maga meccsét, és jöhet Rafael Nadal, aki miatt ők itt ülnek negyedik napja anélkül, hogy egyet ütött volna a labdába. Mauresmo azonban nincs rájuk tekintettel: az első szettet még visítva megnyeri, de a másodikat pocsék hajrával bukja el – pedig Szavcsuk is hajmeresztő hibákat csinál a végén. A kollégák már kínjukban visonganak a nevetéstől, politikailag inkorrekt megjegyzések tucatjait zúdítják szegény franciára, és a spanyolszakosok-szalagavató-utáni-közös-osztályberúgása-hangulatnak csak az vet véget, hogy szerencsétlen Szavcsuk valahogy megnyeri a szettet, és biztossá válik: Nadal ma nem fogja befejezni a meccsét. Így is lett: teljes két gémet bírt lezavarni, amiért kár volt itt töltenie a teljes napot.

Persze jobban járt, mint John Isner és Juan Ignáció Chela: az amerikai és az argentin vasárnap este kezdte volna el a meccsét, de akkor a sötétedés miatt csúsztak ki a programból, hétfőn és kedden pedig egyaránt az eső szakította félbe nemes küzdelmüket. Szerdán, immár a negyedik napon, újra megpróbálják.

(Isnerről később bővebben: egyedi figura egyedi rajongótáborral.)

Ja, egy elvarratlan cselekményszál. Tehát. Lisickit, kéremszépen, oly mértékben össze lehet keverni Vesznyinával, hogy mikor este kijönnek befejezni a meccsüket – persze megint csontegyforma ruhában –, már maguk se tudják, melyikük melyik. Az, aki Lisicki néven játszik, elkezd zseniálisan teniszezni, és 3:6, 4:4 után (ugye ott hagyták abba) már gémet sem enged annak, aki addig egészen jól nyomta és Vesznyina néven futott, estére viszont teljesen ledobja a láncot. Nekem egy darabig tényleg gyanús volt, hogy a lányok vagy személyiséget cseréltek, vagy a vezetőbíró ír be minden pontot következetesen fordítva, ők meg nem mernek szólni. Aztán amikor az, aki papíron Vesznyina volt, az ezredik gyenge szervája után elkezd sírva oroszul káromkodni, tisztázódnak a viszonyok. Mindez azt jelenti, hogy kettejük közül Lisicki a baromi veszélyes csaj, olyan ritörnjei vannak, hogy szemmel követni se könnyű, és mocskosul meg fogja nehezíteni a mi Ágikánk dolgát sajnos. Reméljük, kedvencünk (akivel ma csak egy szia-szia erejéig sikerült találkozni) bírni fog vele.

GIRLSPOTTING

Egyszerűen továbbra sincs meg az aktualitása annak, amit immár harmadik napja építgetek: a női mezőny első aktmodelljének. Megint csúszott a meccse ugyanis, úgyhogy holnap ismételten nekifutunk. Aki talál Lisicki- és/vagy Vesznyina-képet a neten, amin rózsaszín szoknyában vannak, szóljon. A mai napnak ők az egyértelmű nyertesei.

(Vesznyina a fekvő, Lisicki a sportos.)

A NAP FRANCIA MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

„Sajnos a hálózatból küldött csomagok egyszerűen nem érkeznek meg, és a DNS-szerverrel sem tudok kapcsolatot teremteni, úgyhogy ha azt javasolja, hogy indítsam újra a gépemet, az valószínűleg még nem fogja önmagában megoldani a problémát.”

MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

A borjú borsmártással igazán remek volt. Viszont most nem gasztronómiai furcsaságra döbbentem rá, hanem a közeg lehúzó erejére, amiről a magyar focitudósok annyit beszéltek már. Most már értem, mi ez.

Hogy a franciák milyen kiejtéssel beszélnek angolul, azt nyilván mindannyian el tudjuk képzelni, de ehhez hozzájön, hogy 30 alapszónál nem hajlandóak megtanulni többet (tisztelet a kivételnek). Így aztán az ember ezzel a 30 alapszóval kényszerül velük kommunikálni az étteremben, a metróban, vagy a telefonos internet-troubleshooting alkalmával. A végén már azon kaptam magam, hogy én is 30 szóban gondolkozom, szórend nélkül. „What time next match?” „So when can you make internet good?” „One ticket seven days please.” Grrr. Ha hallanák a Rigó utcában, mit művelek…

Ma valahogy csak kiskorúaknak nem ajánlott témák kerülnek terítékre

A hétfői nap jobban indult, mint az előző: egyrészt nem kellett hétszer megtenni a Mosquetaires- és a Marcel-Bernard-bejárat közötti utat, mire eldöntötték, hol is szeretnének beengedni valójában, másrészt rögtön a gyors lecuccolás után kezdődött Szávay Ági meccse, amin győzött is hálisten – mint az közismert.

Morita Ajumi kicsi, de kellemetlen ellenfélnek bizonyult, ráadásul jó volt a hátországa is. Az nagyjából (hangsúlyoznám: nagyjából) vitán felül áll, hogy Párizsban nem lehet úgy eldobni egy megrágott baguette-véget, hogy ne egy legalább ötfős japán turistacsoportot találjon vele az ember, de egy japán a Felkelő Nap Országából érkezett játékos meccsén mindez hatványozottan igaz. A főképp idősebbekből álló J-közép (lásd még a keddi Nemzeti Sportot) és a néhány, a poén kedvéért hozzájuk csapódott francia egészen korrektül buzdította is Moritát, a szórványosan elhelyezkedő magyar sejtek alig tudták túlkiabálni őket. A legjobban az a Belgiumban élő magyar kis hazánkból elszármazott család lelkesedett, amely igyekszik minden versenyére elkísérni Ágnesünket – főleg a két négyévesforma kisgyerek drukkolt imádni valóan. Ha sikerül megszereznem a cérnahangú „Ági! Ági!”-t, elérhetővé teszem mobil-csengőhangként: zsúfolt villamoson és könyvtárban a siker garantált.

Egy frappánsnak nem mondható átkötéssel azt mondanám arra a témára térnék rá, hogy a soltvadkerti tehetség (ezt muszáj volt leírnom, pályafutásom meghatározó szókapcsolata) már nem aratott ennyire garantált sikert. Ismét a szokásos Ági-betegség: ha megy a tenisz, akkor nagyon megy, de ha nem megy, akkor hajmeresztő dolgok történnek. Szerencsére Ági a Vasas kiváló képességekkel megáldott klasszisa is felismerte a problémát, a meccs (illetve az azt lezáró levezető futás) után már nevetve magyarázta, hogy maga is észrevette, volt már jobb napja. Tudja, mi a gond, igyekszik kijavítani – szóval nem aggódik, megvan a kellő önbizalma. (Ezt, ellentétben néhány korábbi alkalommal, most el is hiszem neki.)

Mivel Ági kicsit elhúzta a meccsét, utána meg a sajtóközpontban vártam meg, míg ő is odaér, elég sok eseményről sikerült lemaradni – maradt a tévé. Federer hozta a kötelezőt az amerikai Sam Querrey ellen, Venus Williams ellenben (ezt már személyesen láttam) igencsak megszenvedett az izraeli Tzipi Obzilerrel. Szegény Venus nem az a kimondott salakjátékos, hibázott is rengeteget, de azért csak lepasszírozta Obzilert a pályáról. Ellenben olyan iszonytató nyögésekhez folyamodott, hogy néhányszor komolyan megijesztett. Míg Sarapova sikkantásaiban legalább van valami szexi (na nem sok), Gustavo Kuerten meg tegnap legalább némi erőfeszítést társított a maga horkantásai mellé, Venus úgy hörgött, mint a halálra készülő mellékszereplő, aki még egy utolsót sújt a baltával a közeledő zombira, mielőtt az letépné a fejét. Ráadásul mindezt a legszolidabb mozdulathoz is teljes hangerővel társította: félek belegondolni, milyen effektusok kíséretében emeli fel a villát az asztalnál, vagy nyitja ki az ajtót valaki előtt. Ha valaki emlékszik a Godzilla hollywoodi remake-jére, talán a szörny hangjához hasonlít valamelyest. 12 éven aluliaknak csak felnőtt kíséretében ajánlott – akárcsak a most következő rovat, hehe.

GIRLSPOTTING

Tegnap a nagy sietségben nem akartam ellőni minden muníciót, ami az Ashley Harkleroad-féle sajtótájékoztatóban volt, amiről nem véletlenül mondta egy amerikai kolléga, hogy „not your everyday type of press conference”.

Hát ja. Az ember viszonylag ritkán beszélget világklasszis teniszezőkkel a petefészkükről. De legalább egy szép emberi történet bontakozott ki a dologból – az egyebekről nem is beszélve.

Ashley egyik petefészkében fontos szerepet betöltő alhasi szervében keletkezett ugyanis egy ciszta, amiről nem derült ki időben, micsoda, aztán amikor március végén már ott tartott, hogy inni sem tudott a fájdalomtól, végighányt egy fél napot, pasija és edzője (ez ugyanaz az ember) hívta ki hozzá a mentőt, és életmentő műtétet kellett végrehajtani rajta, kicsit tisztult a kép. Az első öröme az volt, hogy a halacskás tetoválása nem sérült meg a beavatkozásnál („a köldökömnél, az oldalamnál, és az ágyékom felett vágtak meg” – mondta, kissé szabad fordításban), de vagy három hétig eléggé maga alatt volt, miután eltávolították a teljes petefészket az egyik oldalon. Aztán kiderült, hogy még szülhet gyereket, úgyhogy megnyugodott, és most már minden rendben: „a másikra úgy fogok vigyázni, mint a szemem fényére. Folyton amiatt pánikoltam, hogy abban is van egy ciszta” – közölte immár nevetve, láthatóan megkönnyebbülten.

Innen elég éles váltással jött a következő téma: amint szemfüles kommentelőnk is kiszúrta, Ashley a Playboyban is szerepeli fog. A céldátum 2008. július 13: az aznap, az Egyesült Államokban megjelenő Playboyt magát nyulacskás logóval hirdető magazint kell azonnal beszereznie minden Ashley-hívőnek. Harkleroad a műtét utáni lábadozás során kapta a felkérést, és tök büszke rá, ráadásul még soványabb is volt, mint általában, merthogy épp akkor kezdte újra az edzéseket, és nem szedett vissza minden izmot magára.

– Egyáltalán volt rajtad ruha a fotózás közben?

– Hát, néha volt. Tudjátok, ez a Playboy…

Na ezen a ponton fulladt botrányba a sajtótájékoztató.

Társadalmi célú hirdetés: Azoknak a hölgyeknek, akik olvassák ezt a rovatot, Ashley üzeni, hogy figyeljenek oda az árulkodó jelekre, ne intézzék el vállrándítással és fájdalomcsillapítókkal a túl heves görcsöket, mert ezek súlyos elváltozások jelei lehetnek. Minél hamarabb keressék fel nőgyógyászukat. Társadalmi célú hirdetés hangzott el.

(szolgálati közlemény: nem Ashley az egyetlen a női mezőnyben, akit már lefotóztak meztelenül. Bővebben holnap.)

EGY HELY PÁRIZSBAN, AHOL KEVESEBB A TURISTA, MINT AZ EIFFEL-TORONYNÁL, PEDIG NEM ROSSZ EZ SE

Nem mintha lett volna most időm elmenni ide (ez a nehézség ebben a rovatban, meg hogy a Bois-de-Boulogne kissé kiesik a párizsi fősodorból), de azért melegen tudom ajánlani a Place des Vosges-t. Párizs legszebb tere, meg a legrégibb is: ha minden igaz, az európai városépítészet iskolateremtő teljesítménye. Nem ettől szép, hanem a 140x140 méteres, négyzet alakú placc négy oldalán végigfutó, egyforma, 17. századi, árkádos épületsoroktól, ráadásul kedves, hangulatos hely, XIII. Lajos lovasszobrával, szökőkutakkal, kis fasorokkal és gyeppel. A tér még azt is elbírja, hogy fiatalabb és idősebb párizsiak piknikezzenek rajta folyamatosan, sőt ettől csak még családiasabb lesz.

A NAP FRANCIA MONDATA, AMIT JOBB LETT VOLNA MEGTANULNI INDULÁS ELŐTT

„Uram, én a helyében nem ülnék oda, mert még vizes a szék a reggeli eső után – ha jobban körülnézett volna, most maga sem káromkodna ilyen éktelenül az önök gyönyörű, de nehezen érthető nyelvén.”

MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

A klasszikust idézve: a Big Mac az Big Mac, csak náluk Le Big Mac. Ellenben a McDonald’s kicsit olyan, mint egy játszóház, de hogy vasárnap este fél 12-kor miért szaladgálnak megvadult kisgyerekek az étteremben, azt még nem dolgoztam fel. (McDonald’s kipipálva, ha minden igaz, ma borjút vacsorázom borsmártással. Hátha az sikerül.)

Első nap az iskolában

Az ember először akkor érkezik meg Párizsba, mikor a repülőgépről meglátja az Eiffel-tornyot, bár az első élményt jelentősen lerontja a Charles de Gaulle-reptér, amely mindig tud eggyel rondább lenni, mint előző alkalommal. A környék alapszíne az a szürkésbarna, amit az ötödikesek kevernek ki rajzórán, mikor összetunkolnak minden megmaradt festéket, a barnaságuk mellett koszos, de hatalmas betontömbök, –ívek és -oszlopok pedig – főleg a szombat esti, szürke, esős időjárásban – nagyjából olyan benyomást keltenek, mint egy a háttérsugárzás miatt tíz éve elhagyott és azóta pusztuló atomerőmű. Összességében az egész repülőtér kábé olyan, mint ha Miskolc legcsúnyább részeit előnytelen szögből, alulexponáltan, de háromszoros nagyításban fényképezték volna le.

Szerencsére – és ezzel nyilván nem mondok újat – Párizs en bloc szép. Mivel a rokonszenves szombat délutáni dugóban bő másfél órát kellett taxizni keresztbe-kasul a városon, sikerült a legtöbb műemléket az Opérától a Louvre-on át a Diadalívig kipipálni már most, úgyhogy koncentrálhatok a teniszre ezentúl. Ez nem sikerült tökéletesre: mint utólag kiderült, Szávay Ági hajnali fél tíztől edzett vasárnap a Garroson, amiről sikerült lemaradni, de legalább kialudtam magam.

Semmi baj, tizenegytől este fél tízig is volt tenisz éppen elég. (Kivéve egy kétórás intervallumot: Novak Djokovics meglepő szerencsétlenkedése a német Denis Gremelmayr ellen csak addig volt érdekes a sajtóközpontban is, amíg el nem keződött a monacói roncsderbi. Aztán mindenki azt nézte, Nole meg feljött és megnyerte a meccsét.)

Mondjuk mielőtt egy fél szem salakot is látna az ember, önmagában a Roland Garros-teniszcentrumba bejutni is szép kaland: már a nulladik napon annyian jönnek, hogy egy fél kilométeren át csak sodródni lehet a tömeggel, és az emberfolyamot csak az egymástól egyenlő távolságra, rámenősség szerint csökkenő sorba rendezett jegyüzérek törik meg, akik vagy vennének, vagy eladnának néhány belépőt, de leginkább mindkettő – az a legjobb bolt. Viszont ha már egyszer bent van az ember, elsőre olyan élményben van része, mint az egyszer gimnazistának első látogatásakor a kuplerájban.

Itt ugyanis mindent lehet, amit eddig csak a tévében láttál. A 17 kisebb pályát már egy sétálójeggyel végiggyalogolhatod, bármelyikre beülhetsz meccset nézni, vagy csak bámulni, ahogy edzenek a legjobbak – Fernando González ütögetését például vagy százan kísérték érthetetlenül nagy figyelemmel. Bárhol szembejöhet veled bárki, legyen az játékos, tévékommentátor, vagy játékossal interjút készítő tévékommentátor. Ha egy helyütt elunod a meccset, átmész a másik pályára és leülsz Serena Williamsről másfél méterre

Persze nem maradhat el a kirakodóvásár sem: nem is komoly sportszergyártó az, amelyiknek nincs kint a pultja valamelyik utcácskán. De árulhatnak itt bármit, a legnagyobb sor úgyis mindig a büfé és a vécé előtt áll, amint az már lenni szokott.

Ami meg magát a játékot illeti, őszintén szólva egy akármilyen férfimeccs után is gyorsan felértékelődik Bardóczky Kornél 419. helye a világranglistán. A pálya széléről nézve az itt szereplők legkisebbjei is olyan teniszt játszanak, amit szemmel sem könnyű követni. A „legkisebbjeit” itt tessék szó szerint érteni: a belga Olivier Rochusnál ugyan nehéz alacsonyabb játékost találni a férfimezőnyben (167 centijével a női mezőnyben is lenne gondja), ennek megfelelően a szerváiban nincs is olyan sok kraft, mint mondjuk Andy Roddickéban, viszont a „mezőnyben” ő is zseniális dolgokat csinál, elérhetetlennek látszó labdákat küld pontosan a vonalra, mindezt bivalyerősen, szélvészgyorsan, satöbbi. Ja, és ő veszít a végén az isten tudja, hogyan odakerült, világranglista-247. argentin Sebastian Decoud ellen. Ezek után a 419. helyen sem állhat rossz teniszező. (Nem is áll, mondjuk, és ha lenne lehetősége többet versenyezni, Kore tarthatna előrébb is.)

A nap attrakciója persze Gustavo Kuerten búcsúmeccse, amit részletesen kivesézek a hétfői Nemzeti Sportban, ehelyütt csak annyit, hogy szegény öreg brazilért tényleg kár: most is megcsillogtatott egy-két apróságot a zsenialitásából. Hogy valaki 2008-ban még ilyen bátran lépjen fel röptézni, az önmagában se semmi.

Estére aztán eleredt az eső, de tévedés lenne azt hinni, hogy itt az első cseppre megállítják a játékot: Serena Williamst is simán hagyták rommá ázni a szervezők, idegesen is játszott, de azért simán nyert Ashley Harkleroad ellen.

Which brings us to…

GIRLSPOTTING

A francia Camille Pin sokáig tartotta magát az élen a mai napon (igazi nő, óriási kisugárzással, amit első látásra meg nem mondanál róla), de aztán az amerikai Ashley Harkleroad a meccs utáni sajtótájékoztatón mutatott teljesítményével elvitte a pálmát. Kedvesen elcsacsogott mindenkivel, ami egy dolog, de amíg teszem azt a Vaidisová-verő Iveta Benesová a konkrét meccsruhában, a venezuelai Milagros Sequera meg példul egy szürke mackóban ballagott át a sajttájra, a 23 éves amerikai szőkeség egy vállról leomló lila blúzt, szűk kék farmert és fehér bőrcsizmát választott – mit mondjak, dögös.

Sajnos ez nincs meg felvételen, a meccskép meg nem adja vissza, mit tudott Ashley tökéletesre kisminkelve, de képzeljétek hozzá a többit.

„Ne haragudj, testvérem, de nem akarok jegyet venni, de ha akarnék sem feltétlenül tőled vennék. És ez vonatkozik a haverodra is.”

MAI NAIV RÁCSODÁLKOZÁS A FRANCIA NÉPLÉLEKRE

Ezek zöldségesen eszik a tatárbifszteket. Szinte kizárólag a petrezselyem érződött rajta. Mustárnak például nyoma sem volt. És pirítós helyett sültkrumplival. Fujj.

...merthogy itten blog lesz

Kedves mindnyájuk!

Ha már egyszer a Nemzeti Sport (-Online) képviselteti magát a Roland Garroson, úgy gondoltuk, hátha történik olyasmi is, ami szétfeszíti szerény közlönyünk kereteit. (Fog történni. Fogadjunk. A tenisz többről szól, mint hogy két ember labdát üt.) Ez a blog arra szolgál majd, hogy minél több érdekes, szórakoztató, meglepő vagy unalmas eseményt rögzítsünk benne, a többit meg meglátjuk útközben.

Igyekszünk majd állandó rovatokat is fenntartani benne, és közelebb hozni Párizst és a teniszvilágot.

Ilyen lesz például a Girlspotting-rovat (merthogy 128 dögös főtáblás sportolónő között lesz olyan, akire érdemes figyelni), és az Ez Is Egy Hely Párizsban, Ahol Kevesebb A Turista, Mint Az Eiffel-toronynál, Pedig Nem Rossz Ez Se-rovat (merthogy 128 dögös műemlék között meg főleg).

Úgyhogy jó szórakozást, ahogy a Bizottság mondta: Kalandra fel!

Bálint Mátyás